A célba érés helyett jobb a monumentalitás

Haladunk lépésről-lépésre, mind előrébb és közben számtalan kérdést teszünk fel magunknak a dolgokról, amiket láttunk általánosságban, és azokról közelebbiek is megfogalmazódnak bennünk, ahogy elhaladunk célunk felé.

Mialatt a részleteket vizsgáltuk, jobban megismertük valahogy a dolgok igazi természetét. Azt a könyörtelen választást, miszerint már a választás könyörtelenségéhez is jobb megfelelőképp viszonyulni, mint feltétel nélkül elfogadni annak ebéli voltát. Ugyanúgy ez a dolog is afelé hajtja a vizet, amerre mi is mennénk, de nem lehetünk ugyanannyira eltökéltek és könyörtelenek, mint a külső tényezők által is olyanná lett világ. Helyet kell adnunk neki ahelyett, hogy a létében kételkednénk.
Egy nekünk otthagyott üres hely a mocsárban, a dombon, a város közepén vagy máshol. Ezeket a helyeket mi magunknak választhatjuk meg, és oda is jutunk, ha tényleg úgy szeretnénk, és nem azt szeretnénk e helyett.
Az élet is néha megkérdezi tőlünk ravaszkodva, nem szeretnénk-e inkább beleroppanni abba ott és akkor, ahol éppen olyan nagyon tengetjük az időnket. Ez a kérdés kevésbé tudatos, de az egyedülálló természetességével mondhat annyira ellentételesen nekünk bizonyos dolgokat, hogy azonnal eszméletünkhöz térünk a nekünk ártani nem akaró dolgokkal történő súrlódás helyett.
Az, hogy ez mennyire fontos a bohém élet körkörös lenullázódásával szemben, az valahol az elenyésző és a semmitmondás határmezsgyéjéről eredeztethető.

Minek törődni olyan dolgokkal, amelyek még úgysem történtek meg, és be láthatólag egy ideig még nemigen fognak?
Az élet egészének a komplex képéből vett milyenségéről, magáról a megismerésről, össze nem tévesztéséről van szó akármilyen partos és parttalan helyzetben.

Azaz, hogy többek vagyunk némi mozgó, pergő, forgó anyagnál, aminek és akinek nagyon gyakran önmagunkról megfeledkezve gondoljuk magunkat.
Gondoljuk magunkat a munkában és az otthoni pihenésben és ráadásul még a tárgyaink arrébb helyezésével egyel, odébb rakosgatása helyett, gondolatban és emberszerűen teszünk is valamit ezekben a helyzetekben.
Az öndicséretről és az ennek a káros kritizálásának a végletekbe és a végtelenbe menő következményeiről már nem is beszélve.

Az összes szavunk nem csak a jelentésükről, hanem mirólunk is szól. Az ilyesfajta szavak pedig jól megválasztandóak, érvényesek és örök érvényűek, megmásíthatatlanok lehetnek. A kérdés az a közelséghez, hogy mit viszünk be az életbe, és abból mit is nyerünk ki magunknak, magunkba, az éntudat komplexitásához.
Ez a kép lehet olyan monumentális, mint amilyen egy ember magától is lehet. Önmegvalósítás, viszonyulás a többi, más dolgokhoz, az élet egyszerűsége és ebben a mi saját szavunk. Sajátságos jelenünk és jelenlétünk, ahogy ezt az egészet igazán megéljük, anélkül, hogy elesnénk, elestünk volna valahol közben.
Legyünk a módon, vagy legyünk-e egyáltalán, ahogy a kérdést is feltesszük magunknak.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: