A diszkriminációtól a megvilágosodásig

Létezik az olyan káosz, amiből nincs kiút többé? Ha valami, akkor az élet az olyan. De nem azért, mert olyan bonyolult. Akkor szokott ez az érzés elhatalmasodni, amikor az egész pont valahogy túl egyszerű.

A címeinket és a címereinket, és az ezekből fakadó jutalmakat valahogy nem tudjuk félretenni. Csak ezt látjuk, mert mondjuk vártunk tőle jogosan valamiféle megoldást. A végére pedig csak ez maradt helyettünk talpon. Ezek a dolgok.
Nézzünk vissza a múltba, hogy mi az ami megérte, és tekintsünk előre. Vegyük észre, hogy ez már nem az a gőgösség, amivel egyszerű hasonlatok alkalmazásával mi is operáltuk volna az általunk nem kívánt, a mások által meg valahogy mégis áhított nem oda való eredményt. Belerángatva érezzük magunkat a dologba, továbbra pedig az a tudat maradt, hogy a kezdetkor így éreztük magunkat, most meg éljünk ebben, tessék ebben a helyzetben.
Nincs a totális káosz, és a teljes széthullás, nem megyünk vissza oda, ahonnan jöttünk, mert az a múltunk, és nem pedig mi vagyunk. Ilyenek nem is lehettünk sohasem.
Esetleg egyszer-egyszer volt egy-két rosszul hangzó felhang, azoknak a dolgoknak a visszatódulása, amiket épp magunk mögött hagytunk.
Ezek a dolgok, és a helyzet tarthatatlan, áldatlan állapota könnyen észrevehető, mikor a legegyszerűbb esetben egyszerűen rossz helyen vagyunk még a megnyilvánuláshoz, még mondjuk a rossz ritmusú levegővételhez is. Ez ugye a veszélyhelyzet. Nyilvánvaló, hogy nem ekkor fogjuk elővenni az uzsonnát, a tízórás csokit, vagy bármit, csak ha valamit épp esetleg egy videó felvétel kedvéért bizonyítani akarunk.
Nem elhanyagolható az sem, ha egyáltalán nem tudjuk megértetni magunkat abban az adott szituációban. A kapkodás, a pánik egyszerűen nem hagyja, hogy jól megmutathassuk magunkat, kinyilvánítsuk a véleményünket. Ennek a fokozatai egy egyszerű beszélgetés ellehetetlenülésétől, az oroszlánoktól való reménytelen futásig terjed valahol a szavannán. A lényeg többnyire ugyanaz. A felismerés, hogy azok a dolgok, melyekben eddig megbíztunk, egyszerűen nem működnek, nincsenek ott a helyükön, ahol eddig, vagy, vagyis az ösztöneink mondtak csődöt.
Tehát valamiképpen a múltban élünk. Fontos ez? Hisz mindenki tudja, hol a helye és eléri alanyi jogon, ami van. Nem, nem tudja, és nem, nem ér el önmagán kívül semmit.
A kudarc legmagasabb foka, ha azért kapunk elismerést, amit egyáltalán el sem értünk abban a helyzetben. Abban a helyzetben, amiben most más döntött, nem pedig a mi szavunk volt a mérvadó, és így amiből a rutinunk meg az "évezredes" hagyományaink útján kell távoznunk, kiutat találnunk.
A beszédes csendtől a felszólításig terjed a skála.
Még szerencsés, hogy megmarad, hogy mi nem sulykoljuk másokba, hogy itt rossz helyen vagy, nem teheted meg ezt a dolgot. Mi, emberek. Ilyet csak az tesz, aki méltatlan helyzetben érzi magát, vagy akinek az értékrendje ebből a szempontból hiányos.

Mikor az úton megkapjuk, hogy nem az a pont, meg nem az a vessző...
Hogy miért?
A semmiért.

A válasz erre meg az természetesen, hogy az enyém jobb. Az én semmim. Torkollik is, ahová akar. Ez alapvető szabadságjog, ha letiporjuk a másét, már a miénk sem marad az, ami.

Hogy mi a veszélyhelyzet hétköznapi értelemben, és mi a megtestesült nyugalom, az döntse el csak mindenki maga. Ez valahol itt kezdődik. Úgy van valahogy, hogy a múltunk meg az eredmények maradnak hátra, a tapasztalás pedig marad elől, szemben, és szemig terjed, nem a keverőtálig, ahonnan még akkor is vesszük elő a dolgokat, már azok, akik így teszik, mikor már rég minden veszendőbe megy, és az irányítás a sokktól nem büntethető módon rég a puszta szerencséé, aki pedig nem mindig az, akinek mondja magát, pláne manapság akár kicsit is bonyolult helyzetekben.

Az "ő" nem mi vagyunk, ugyanis azt mi nevezzük és neveztük meg magunknak, kérdés, hogy mennyire figyelünk most épp oda rá.

Hogy ez mekkora hiba, és mekkora kisiklás, az mérhető abban, hogy már reggel az első levegővételkor akkorát harapunk az életből, hogy az volt az utolsó aznapi és esti adag is egyben.
Persze, mert mi ilyen fontosak vagyunk, és a mi feladatunk a lehető legkockázatosabb és valahol a legirányadóbb is. Nem kell ölbe tett kézzel ücsörögni, mikor a világ tudtán kívül körülöttünk sokkot kap. Tehetünk magunk ellen, hogy tehessünk majd valójában mellette. Teszünk ellene akkor is, ha nem teszünk semmit, csak akkor nem leszünk mellette, és lehet, hogy az az adag hevenyészett információ, amit kapni készül, pont az elég, de lehet fokozni, akár több információ, mint az elég.
Ki a fene az, aki ki akarja ütni magát, kiírni önön érdekeit az életből, egyedül kezdeni egy újat, hátrahagyva az emberiséget maga mögött, hogy más bolygón valósítsa meg az elképzelését, mert ez neki innentől már meg nem felelt?
Az a hülye, meg a balga. Vagy az örök vesztes, vagy az, akit elsodorni készül az élet. De az is, aki nem kapja meg azt, amit akar. Hiába akarja jól, csak nincs lakkos cipője, megnyerő mosolya, pontosan két kiló erénye.
Nincs az olyan eredmény, amit "lehetőleg csak" egyféleképpen lehet elérni. Olyan eredmény van, amiről azt szeretnék mások, egy nagyobb terv részeként talán, hogy azt mi úgy azon a módon, egyféleképpen érjük el.
Ez az a helyzet, amikor már a pánikot is tanulnunk kell, hogy a helyére valami más, jobb és magasabb érkezhessen, egyszerűen azért, mert ilyen az élet.
A dolog pedig az valahol ott vette kezdetét, hogy az élet nem ilyen. Meghatározóan és célszerűen végleg ezen a vonalon haladva tovább.

A fintorgás helyett pedig inkább jöjjön akkor a pánik. Vagyis ne grimaszoljon a végén az, aki azt szerette volna, hogy rajta keresztül valamiképp ezen a módon jussunk túl.
Más és más a helyzetünk, úgy is, ha emberek vagyunk, de egy aknamező mindenkinek ugyanolyan veszélyes.
Nem vagyunk ugyanolyanok, különbözünk, és a végén valahogy minden a helyére kerül.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: