A dráma nem csak a színházba, a könyvekbe való

Ajtók, amik nem nyílnak ki többet, jogos jog, ami pusztán előirányozza, hogy miként is élhetjük az életet, mert tejesíteni, érvényt szerezni annak nem tudunk.

Van és létezik, beszél, mozog, mégis mintha egy üvegfalon keresztül láthatnánk csak, mert amint megérintenénk, valami történik és a lehető legaránytalanabb módon foszlik semmivé, megkarcolva ezzel a szívünk azon rétegeit, amit máskor, másutt gondosan rejtünk el a kíváncsi, ártani akaró emberek elől.

Egy élethosszig tartó vizsga, amiből kijutni nem lehetséges, mert a látszódó világ nem tűri meg magában a tőle különböző létformákat. Akkor mondunk nemet, amikor igent kellene és akkor igent, amikor nemet. Ezért azonban nem haragudhatunk senkire, mert ami nekünk fontos, az másoknak ezen a szinten, ebben a formában másoknak nem lehet az. Keressük a választ arra a kérdésre, hogy akkor most vajon mit jelent ez. Felnézünk az általunk eddig elért dolgokra, szándékosan felismertetjük magunkkal, hogy azért mégsem vagyunk alkalmatlanok tulajdonképp az életre, mert mégis együtt élünk vele, hordozzuk magunkat, bárhová is megyünk.

Minden egyes napon, mikor ezt a különbséget éles, kontrasztos színekben találjuk, el is gondolkodhatnánk, hogy vajon mitől van ez így. Vajon megint nekimentünk a világnak, olyan dolgokat értelmetlenül firtatva, amik az élet természetszerűségéből kifolyólag adódnak, értelmetlenül kergetve a saját igazunk, amit máshol, másképp a természetesség puritán törvényi erejéből adódóan könnyedén magunkévá tehetnénk, ahelyett, hogy minduntalan mást okolnánk a saját balga, félszeg magatartásunkért.
Az élet nem egyszerű, az igazság akkor robban, amikor azt a legkevésbé várnánk, és nem úgy a legkevésbé sem, ahogyan azt mi szeretnénk.

Fel kell készüli ezért valamire?!

Ha másra nem is, az újabb tőmondatokra, az egyre jobban hamissá váló, önmagát megfojtó belső harcunkra, és a direkt elszíneződő, foltos, homályos, de amúgy egyébként tiszta szemüveglencsére.

Lelkünk rajta, hogy a valóság zajáért mennyit vagyunk képesek feladni a saját igazunkért, rondán eltusolva, magunk mögött hagyva a saját egyébként egy életre szóló irányultságunk mivoltát, vagy megtanulunk végre szépen hazudni és nem teszünk pontot minden olyan mondatunk végére, ami szépen hangzott, azzal a tudattal álcázva kérgességünket, hogy jól van ez így.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: