A "létező ember" sugallata

Rendkívül kellemetlen, mikor az ember önmagával veszekszik. Leáll saját magával és csak mondja önmagáról önmagának azt, ami csak az eszébe jut.

Ennek a sokunkat, a legtöbbeket érintő szándékoltan tanult, véget nem érő tevékenységnek a megszínesítésére kiváló alternatíva a művészet. Csíkot húzunk a falra, ruhaneműkre pöttyözünk, apró és nagy dolgokkal riogatjuk magunkat odahaza, ott ahol aztán ilyen téren mindent szabad, mert ebbe senki nem szól bele.

Van természetesen az is, hogy rábízzuk ezt a fajta művészi tevékenységeket másra, és mi csak mondjuk bekapunk egy falat csokit mondjuk akkor, amikor más kiguvadt szemmel körmöli az aktuális bestsellerét.
A sokszínűség eredője, hogy ennyire sokféleképpen fogjuk fel a dolgokat. Egy közös viszont, mindannyiunknak kell, de legalábbis kéne körmölnünk valamit.
Van aki tényleg csak inkább egyen egy szelet kenyeret mondjuk, ha ideges. Ez pótcselekvés, és még mindig egy olyan tényező kizárásáról van szó, ami mindannyiunkat nyomaszt. Kit ekkor, kit pedig akkor.
Ez a fajta durva beavatkozás az ember magánéletébe megkérdőjelezi, hogy tényleg magánélet-e az, vagy ténylegesen az e a magánélet, amit annak addig gondoltunk. Ez egy sarokpontok nélküli kérdés, jó helyen kell feltenni, mert így is úgy is letarol mindent, és akkor még csak mindig a pöttyökről, meg a többi igen-igen finom, mindinkább kifinomult erőszaktevésről szól. Ez a pöttyözés igenis felelősségteljes és komoly dolog. Ezek a vonalak és ezek a fajta csíkok annál többet árulnak el, minél nagyobb odafigyeléssel tekintünk rájuk, miközben létrehozzuk őket...

Akkor viszont probléma támad, ha később mindenhol ugyanilyen csíkok és ugyanezek a vonalak jelennek meg az életünkben, így a nem privát szféránkban is. A helyzet hamar komorrá és rövid időn belül kilátástalanná válik, jobb esetben problémává fejlődik, pedig mi csak egy vonalat húztunk meg és tettünk egy pöttyöt úgy, ahogy nekünk tetszett, rosszabb esetben számot adhatunk a durva beavatkozásunkról a természet rendjébe a környezetünknek.
Az élet a legnagyobb művész, nincs annál nagyobb, ezért a tisztelet és a megértés feléje egyértelmű és eminens akkor is, ha nem értjük, mivel ez a művészet végső soron mi magunk vagyunk, amivel egy eszközt adtunk az élet kezébe, hogy elbánjon velünk, ha akar. Márpedig akar, és meg is teszi. Azt hogy miként, mikor és egyáltalán hogyan végezzük ezt, kölcsönösségen alapul, és annak milyenségén, avagy a minőségén.
Alapvető a tisztelet. Akkor is az keresendő a más szándékában, ha ilyesmit első látásra is jól megállapíthatóan nem fogunk találni benne sem most, sem tíz perc múlva.

Hatástalanná lehet tenni egy kellemetlenséget úgy is, ha nem törjük magunkat, hogy miként is lehetett volna még, de hatástalanná lehet tenni úgy is, hogy ekként és amiatt gázolunk át rajta csakazértis.
Ez utóbbi az előbbinek egy soron következő, de idejekorán bekövetkezett verziója, aminek a túl korai elsütésével elzártuk magunkat a problémamegoldás további lehetőségétől, hiszen nincsen senkinek a feltételezés szerint hiteles és igazolható indoka arra, hogy miért is használt ollót a mosópor helyett.
Talán művészi megfontolásból?!
Van az az ár, amit meg kell fizetni, hogy ez működhessen, így ha nem találjuk sehol a "bankkártya lehúzót", talán újra is kellene gondolni az egészet, hogy mindez mégiscsak megfelelőképpen működhessen. Mármint a művészet a maga medrében.

Az egész kiindulópontja a kölcsönös tisztelet, és ebben pedig értékelvű módon az a nyertes, amelyik a jobb lapot húzta, a szebbet álmodta és az egészet is tekintve a megfelelőbbet hozta létre ámulva rajta úgy, ahogy azt az életben is szoktuk.
Ember embernek farkasa, ezért tehát elférünk egymás mellett akkor is, ha én vagyok a gyengébb, a másik fél meg az erősebb.

Nem okoz különösen nagyobb nehézséget továbblépni a saját határainkon és kijjebb tolni a saját korlátainkat, ha kijön a lépés. De mi van akkor, ha ezt meg kell tenni?! Hát megtesszük, és ekkor szólal meg a művész, és ekkor lesz tényleg hangos a pofon, amit meg se kaptunk. Az, ami hangosan csattant el, a mi fejünkben szólt akkorát.
A rossz lépés is csak kijön, és az már egy pozitív lehetőség, hogy az nekünk kijött.
Holott előfordulhat, hogy mire ebből felocsúdtunk, valami történt körülöttünk, ez pedig felveti, hogy nem hogy kell, hanem kötelességünk kijjebb is tolni a határainkat, és pedig jól. Legyen a tétje a művész lelkünk, az üdvözülésünk a holnapi zárás után vagy akármi.

Ettől a ponttól kezdve pedig ténylegesen az emberi mivoltunk a tét minden egyes aprónak és cseprőnek tűnő bukásunkban. Ezek után kinek van kedve másokat méregetni?! Hogy annak mi is volt a szándéka? Annak a senkinek, akit inkább a művészettel hozunk létre és tartunk életben, mert máshogy tényleg nem volna értelme.
A létezés puszta öröme és a minden megtételének a lehetősége, avagy a bizalom abban, amit csinálunk.
A tetteink magunk felé mutató iránya, amiben nincs semmi más, mint amit mi, akik vagyunk, beletettünk.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: