A mi kis saját életünk, a nap, amikor te is megszólalhatsz

Honnan tudhatjuk, hogy az impulzusok, amiket kapunk, megbízhatóak-e, vagy sem? Szemkápráztató, ahogy bizonyos idő eltelte után, már nem hiszünk magunknak sem, csakhogy ez a szemet gyönyörködtető valami éljen és létezzen még egy darabig.

Nem ismertük a kilétét, a mibenlétét, nem tudtunk róla semmit, sőt az is feltűnt, hogy közben mennyire abszurddá válik a világ, és a viselkedésünk is mennyire megváltozik, mialatt megéljük azt a keveset belőle, ami nekünk jutott.
Csak megyünk utána, de van egy rakás másik cél, amiket ugyanúgy el kell végezni, viszont ez az egyetlen röpke szemlélődés mindenből követel egy időpillanatot. Egy pillanatnyi időt, a mi hangsúlyozottan kicsinyke, szűkös lehetőségeinkből.
Ahogy nézzük, mert sok dolog tényleg csak nézőpont kérdése. Nem állok a lábamon igazán, ha nem ültem még seggre úgy igazán?
Egy végtelenül gonosz, csúf világban az ellentétek tényleg metamorfózisszerűen, vagyis inkább egyedüliként vonzzák egymást. Tulajdonképpen azért, mert ahol a világ a világ, ott nincs is más. Szabad nekünk ezzel foglalkozni? Annyira félelmetes és valahogy önmagában szegényes is, hogy az valahol maga az élet.
Vagyis addiktív dolgok a szenvedélyünk tárgya felé. Ezt adva-adhatjuk.
Tapasztalhatjuk igazság szerint elég gyakran, hogy az adás megszűnik, így láncolva magához bennünket. Nem tudunk adni, így legközelebb a szánk íze szerint kapni sem fogunk tudni. Egy idő után pedig tényleg, minden figyelmeztetés ellenére, belezavarodunk abba, hogy
tulajdonképpen nincsen semmi, és már lassan azt kell elhinni, hogy az, ami nincsen, a legbiztosabb megjelenési formája és kinyilatkoztatása annak, hogy rossz helyen keresgélünk. A tiltás ellenére, mint felnőtt, gyakorló értelmes ember, szabad-e élni egy olyan lehetőséggel, ami nekünk homlok egyenest ellentmond? Létezik a vakbuzgóság, maga a buzgalom is megér néhány jól fordított esettanulmányt, de az ezredik de után, amennyiben legalább ugyanazon az úton járunk, nem az e a tanulság, hogy ez egy de volt?!

Van egy olyan verzió, hogy a már jó előre kitaposott, megtapogatott ösvényről jobb lenne inkább lemaradni, de ezt sem feltétlen lehet érteni, hogy ez a járatlanságában hogyan van így?!

Csapdába csal az élet, megfoszt mindentől, és olyan helyekre tesz hangsúlyt ahol nekünk az a saját utunk során csak érintőleg volna jelen. Megkérdőjeleződtünk, avagy az, hogy jól is vagyunk-e mi úgy tényleg, ahogy eddig is voltunk. Mi magunk.

Ép ésszel felfoghatatlan, hát nem is kell felfognunk. Csak ezzel az egy gond az, hogy mivel az út, amin járunk, belsőleg is a sajátunk, nem lehetünk jelen mind akárhány végén, végkifejleténél, ugyanis az élet egy irányba halad, nem tud visszájára fordulni, ezért is van igazunk, ezért is hisznek nekünk mások. Vagy ők azok igazán, akik nem hisznek.

Ha az életet valaki sokat fejtegeti, annak egy bizonyos idő után kényszerűségből igénye lesz megpihenni, átgondolni, a helyes irányba terelni önmagát, rendbe tenni a gondolatait. Bárki is legyen az, ha nem teszi meg, önmaga létét fenyegeti, és kérdezőből ő válik megkérdőjelezetté, alannyá. Azzá a bizonyos zavaró, a helyes dolgokat felforgatni vágyó rút valakivé...
Vannak lételemek, mint például a játék, a kikapcsolódás, a munka, az idő, a dolgok, amik bennünket érdekelnek, a hivatásunk. Bármelyik legyen az, külső szemlélő szemével nézve, az akkor is csak egy relatív fogalom. Mi igazán magunkkal szeretünk foglalkozni, nem a másokét felhajtani, hacsak hasznunk nem származik belőle.
A közös dolgok ezek, amik összekötik az embereket, nem pedig egy önmagától értetődő elvégzendő folyamat-e közös dolgok halmaza, aminek a végződése kötözés.
Közös lételem a levegő is, és bármennyire abszurd, a világ két végén, ha sokat megyünk sötétben előre, mindenféle ellenállásba ütközve, az lesz a végkifejlet, hogy utunk során, arra jöttünk rá, hogy bizonyos különbségek abszolút módon nincsenek is, csak a relativitásuk vonzzó volta miatt vannak jelen, avagy, hogy mi vagyunk azok, akik a szemmozgásukkal is mutatnak valamit. Absztrakt módon ilyesmikkel elemeinkben nem is kell foglalkozni, mert míg abban tobzódunk a dolgok, legalábbis néhány közülük, csak úgy működnek.
E működésnek a legnagyobb hátulütője lenne pedig az, hogy nem leszünk úgy mindenre felkészülve, ahogy hozzáálltunk. Kiöregszünk, elfáradunk, és azt vesszük észre, hogy kiégni meg elfelejtettünk.
Elhaladunk azok mellett az úti céljaink mellett, amelyeket valaha kiszemeltünk magunknak, és csak az idő és a körülöttünk zajló tér ad rá egy tapaszt. Bárhogy is volt.

Nem sok ember van, aki elmondhatja magáról, hogy nem érzékel időt és teret, mert minden, ami van, az neki van. Hozzá szól. Érte vernek a harangok úgymond. Legyen nagy hangja, vagy kicsi, védjék őt égbe szökő lángcsóvák tüzes szekereken, de legyen inkább halk szavú, sőt láthatatlan, kifejezetten önironikus, és valahol abba az irányba mutatólag belátó is, de a magáén kívül érzékeljen teret és időt, a másét mégiscsak.

Az elemeinkben tobzódva nem vagyunk mindig jelen, akkor sem, mikor kellene. Azért mert tobzódunk bennük és a folyamat, amit ez a szó jelöl bizonyára a nagyobb elfoglaltság egy igéje, annak kifejezésére utal.

Béke idézetek:

Ma elhatároztam új életet kezdek , pontosan úgy ahogy a könyvekben megírták . Kicsit döcögős lesz a kezdet, mert a kátyúk az utamon mind a múlt sérelmei és csalódásai de a napfény és az út menti virágok a szebb és boldogabb élet hírnökei! Vedd észre az apró csodákat, azok tesznek újra vidámabbá!

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: