A mi személyes kultuszunk

Bizarr felnőtt mesék a rókabőrről. Állunk és várjuk, hogy a sorsunk bekövetkezzen, és nem teszünk semmit ellene.

Őrizzük azokat a lényeinket, kik szinte tejhatalmat gyakorolhatnak felettünk, de mi nagyvonalúan csak partnerként tekintünk rájuk, és hogy ez így is maradjon szinte bármit megteszünk. Megtesszük, hogy mi lehessünk a világ hősei, mert olyasfajta felelősséget érzünk, amit eleddig soha, semmikor. Meg sem próbáljuk túlszárnyalni, ennek természete olyan, hogy szívesen meg sem tennénk egykönnyen.
Úgy érezzük, hogy ugyanazokat a köröket futjuk? Egyre szűkebb a nadrág, ami mikor új volt még, szívesen viseltünk?!
Talán ha feledhetnénk a saját mítoszainkat, minden könnyebb lehetne, nem gondolnánk azt sem, hogy másoknak teljesen más a helyzete.
Ez bizonyos fokon naivitás. Ha szerethetjük is egymást, miért foglalkoznánk már egymás megértésével? Vannak dolgok, amikért odaadnánk mindent, nem törődve sem az éjjel, sem a nappal.
Nem csak nézünk a napba, meg is indultunk feléje.
Az életben az egyetlen bármiféle hamisság nélkül fontosnak mondható dolog a szerelem. Ezért az ember bármire képes. Képes megtenni olyat, ami józanul fel sem merülne. Hol van az én, és hol van a tudatosság?! Nem erről szólna? Nem jó volna végig látni azt - koránt sem csak mellékesen -, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, na és viccet csinálni abból, hogy most mit is akarunk ezzel?! A napba nézünk, még mindig? Mondhatni nem, csak épp megyünk feléje.

Jó látni, hogy ha hatalmat próbálunk gyakorolni az ismeretlenbe, annak a következménye az lesz, hogy odaadtuk magunkat úgy, hogy észre sem vettük, fel sem fogtuk mit tettünk. Az ajánlat, amit felkínál az élet, nem biztos, hogy mindig tisztességes, de ha már nálunk bevált, jóllehet előszeretettel gyakorolni fogjuk azt másokon. Gondolhatjuk, hogy nem okozunk vele kárt, épp ez benne a veszély. Itt egy kicsit megállnék. Megállnék, mert az életben is vannak megállók. Rájuk tekintve, semmi sem lehet biztos.

Az út, amin elindultunk, mégsem hagyható figyelmen kívül, nem fordítható vissza. Az emberi természetnek szüksége van a folyamatosságra, és úgy általában véve bizonyos mértékben az életnek is.
A józan ész mindenkinek megadatik, az más kérdés, hogy mennyire is akar az ember, mint egyén élni vele.
Nem lehet úgy teljes életet élni, mintha csak dolgoznánk és mint a földeken tüsténkedve a szárazság idején automatikus mozdulatsorokat követve hordanánk a földekre a vizet, hogy az a növény ki ne száradjon, hogy a családnak legyen majd mit ennie a szűkösebb téli hónapokban is - ez a körforgás - .

Épp ha csak ezt sikerrel megtettük, az aratóünnepnek majd jó oka lesz, a várakozásaink maradéktalanul beteljesülnek, és a többi ünnep is hangulatosan, békében fog eltelni a következő tavaszig. 

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: