A rabszolga szellem lelkiismeret nélkül kifacsart citrom

Szétesni látszik az élete, nehezen sikerül megoldani a problémákat? Talán úgy érzi, hogy ha most nem változtat az életén, akkor később már késő lesz?

Ezek olyan kérdések, amik bárkinél felmerülhetnek nemre, korra, társadalmi helyzetre való tekintettel nélkül.
Hogy mennyire is igaz ez?! Talán egyszerű azt mondani, hogyha ismerjük a határainkat, akkor már mindent tudunk. Nem állhatunk folyamatos napsütésben mindig, néha az árnyékos oldalt is meg kell tapasztalni. Mindennek ellenére miénk a világ, ha ismerjük a gyengeségeinket és az erősségeinket. Ott állunk a végletek közepette, s várjuk, hogy minden az elképzelésünk szerint történjen.

Életünk során többször vagyunk fent és többször vagyunk lent. Hathatós válaszok nélkül azonban egyik véglet sem fog maradéktalanul az őt megillető a helyére kerülni. Az egyik időpontban problémát okozunk és nem értjük, a másikban könnyedén hozzájárulunk az örömhöz, a sikerhez úgy, hogy abban mások is részesülhessenek.
A kettő közt viszont ott húzódik az az amplitúdó, amit Stephen King is csak "Az"-nak nevez a könyve címében.
Ha ez nem a társadalom sokat emlegetett közönye, saját részről nem szándékos károkozásra tett kísérlet, és a másik oldalról sem nem az e hétre eső jótéteményünk, akkor éppenséggel ki a felelős abban, hogy a jó és a rossz saját oldalt választott magának és csak akkor jelenik meg, ha épp mondhatni a csillagok együtt állnak. A "szerencsésebbeknél" ez viszonylag sokszor megesik, akik viszont rosszabb csillagzat alatt születtek, úgy kerültek a partvonalra, hogy azt sem tudták, létezik annál az ingernél erőteljesebb, mint amit ismernek.
Nem másról beszélek, mint ami mindenkit ugyanúgy érint, legyen annak eredménye bármennyire is rengető, vagy zsigeri.
Többek közt - csakis a példa kedvéért - bizonyítványainkkal, rögzült normakövető viselkedésünkkel egyetemesen idézzük elő azt a katarzist, amiben az egyik tobzódik, illetve amit a másik passzívan megfigyel.
A két végletben a közös a hely és a megfelelő idő, tehát mondhatni valamiféle sajátos csillagállás, de legyen inkább mátrix. Sem jó, sem rossz nincs ebben, azt a felnőttkorral úgyis mindenki levetkőzi, vagy úgy, hogy pótcselekvéssel él, vagy úgy, hogy a saját útján haladva halmozza a tudását.
Jóllehet, nem ez volna a vadkapitalizmus?! Lássuk be, nem az ember szolgálja a társadalmat, hanem a társadalom az embert. Az előbbi klasszikus rabszolgaság, amit akkor lehet igazán észrevenni, mikor közelebbről is jogosnak mondható igényeink támadnak olyan szürreális és szükségtelen dolgokra, amik nélkül az élet olyanná válik, mint egy eldobott, kifacsart citrom.
Utóbbit viszont mondhatjuk már-már utópisztikusnak is, problémák lesznek és voltak, s nyögni azokat sem egy mára ismeretlenné lett történeti lidérc. Ezt állítani felelőtlen luxus. Ez az élet velejáró része.
A baj csak akkor van, és itt jön a képbe "Az", tehát a könyv címében szereplő egyszerű kötőszó, de címként biztosan sokat mondó kifejezés.
   Képzeljük el azt, hogy az ember, aki a saját útján jár, mindenfélét tanul, figyel, halmozza a tudást és törekszik ezek helyes alkalmazására, találkozik azzal, aki a mátrixból, a csillagokból vagy bármiből eredendő előnyökkel rendelkezik. Mondhatni nem fog történni semmi. Az a semmi, amely azonos időben egy olyan pusztító erőt hordoz, ami egyiket, mégpedig a sikeresnek mondhatót jobb esetben padlóra küldi, azt, aki hazárdírozik, kihasználja a szerencséjét pedig szinte ingyen az égbe repíti, akkor is - és épp azért -, ha éppenséggel nem is mindegy milyen áron.
Közönyösek vagyunk egymással, netán eltúlzott a felelősségérzetünk? Elfogadjuk-e azt, hogy vannak felettünk álló, s ugyanakkor természetesen már ezért a szolgálatunkba állítható egyáltalán nem istenektől való dolgok is egyaránt, és nekünk mindezek közepette kell meglennünk valahogy - mint életcél -, mert ez lenne a kárpótlás az élettől?!
Ha túléltük mindezt, majd megtehetjük. Ezért gratulálok is, mert felnőttünk, és nem is lesz, nem is lehet szükségünk a továbbiakban ennél többre.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: