A szegénységi bizonyítványt kiállítva kapjuk meg!

Napi rutin az imádkozás mindnyájunknak. Észre se vesszük. Imádkozunk, hogy jobb legyen a termés, hogy a kocsi a kanyar utánig eljusson. Azért, hogy pénzünk legyen elég.

Bizonyos már, hogy ez a dolog nem arra való, hogy vele, a segítségével tudjunk szalonképesen káromkodni a gyerekek előtt, a hivatalban.
Ez utóbbi probléma, mert abból kiindulva, hogy emlékezzünk csak vissza, milyen is volt az iskolában az első napon állni és várni, végre történjen már valami. Az utolsó napja biztos nem ilyen volt, vagy lesz még csak.
Az eufória nem csak tömegben, magas rangban átélhető. Egyedül is van rá mód. Az meg egyenesen taszító, hogy egy ilyen élmény ismeretében próbáljunk meg villongani mások kárára. Menekülve, tanító szándékkal, a bajt megelőzésképpen szabad. Szabad akkor amikor szükségét érezzük. Akkor nem, amikor szükségét éreznénk csak úgy. Ez illetlenség.
Lássunk rá, hogy a másik az ő szemével mit is láthat ekkor. Vakfoltot a szeme sarkában többnyire...

Az érzésre visszatérve megoldani próbál valamit, ami az orrunk előtt kézenfekvő, másutt mégis valahogy nem az. Nem dicséret, úgy mint a szerencsétlen tudatlannak. Próbálnánk is megoldani egy ilyet mindkét oldalról jól... Nem fog sikerülni jól. Nekem úgy tűnik, hogy ez stressz. Kézben a megoldás, de mázsás a súlya, nem bírjuk el, ha meg rángatni kezdjük kiesünk a körből. Ez a düh. Aki inkább szép volna, és tudja azt, hogy mindig vannak utak, amik üdvösebbek a szemforgatásnál, tudja azt is talán, hogy kétkedés nélkül magabiztosan ráér ezt a tudását megosztani a kör megalkotójával a kérdéses tapintatlan magatartás felismerése után. Ez mi a francot jelent? Talán, hogy kiléptünk már anyáink nevesült szoknyái alól, és bizony is, hogy tudjuk hogyan kell mégis megtisztelve marasztalni a messziről jött sokat látott vendéget akkor is, mikor az a bizonyos általunk oly közösen előszeretettel látott álomkép szeretetteljes összhanggá kovácsolja az egymás iránt táplált szimpátiánk élményét, amit együtt ebben a belsőséges hangulatban átéltünk már az első pillanatban.
Más nézőpontok, de ne legyen külön világ már. Fogadjuk el a nevető harmadikat, tudjuk elfogadni a negyediket, ötödiket. Ha lehet jól az egészet egy szemvillanás alatt.

Rossz tulajdonság a türelmetlenség, rosszkor türelmesnek lenni pedig éppenséggel elég szerteágazó lehet. Nem kell ez nekünk. Ez nem kell, mert menekülnénk, futnánk, hasítanánk a levegőt, az elemek közül a szél lennénk inkább.
A kérdés, lehet-e túl száraz, sivár, kies és sivatagos közöttünk az érzés, amit a nagy messze távolságból a nyomorúságos szögletes kavics érzéssel a gyomrunk közepén egymás iránt tápláltunk?
Szeretnénk, hogy az legyen, hogy lehet. Minden meg is van oldva. A pásztor legyen nyájas, nem egy felajzott olvasó, a rakéta legyen hosszú, nem inkább gömbölyded.
Legyen a rálátásunk középpontja a világ már, ne pedig a saját, a mi kis "fontos szempontunk".
Ezzel az imádkozással babrálva még, állítólag fehér, fekete, sárga, kreol egyenlő. Ugyanúgy a lehetőség is. Ez gyakorlatiasan szólva nem igaz, de alulról nézve, és nem a meglibbenő szoknyát, hanem a parazitát, az egysejtűt mégis egyenlően oszlik el. Hadd tegezzelek, nem tehetsz ez ellen semmit. Semmit a hasznodra, ha fent vagy, lentről, a hátsó sorokból, ebben a globalizált világnak a harmadik világából pedig ugyanúgy semmit.
A tudásod az eszközöd, a nemtudásod jókor jó helyen pedig az a bizonyos professzionális szint, amit nem megkapsz, hanem elérsz. Ez itt az eufória és a reklám helye egyúttal. A csendes reggeleké, a harmonikus állapotoké, a gyönyöré. Azé a kusza, miattunk, a mi kis személyünkért cserébe már csak azért is egésszé összeálló, majd egységgé kovácsolódó percéé, mellyel nyugodt lélekkel beteljesedve bukhatunk bele pofával előre a vágyott ismeretlenbe.

A baktérium rezisztens a gyógyszerrel szemben. Punktum. Kell rá a megoldás. A másik készítmény, a hatásos gyógyszer. Az a bizonyos. Sok a beteg szenvedő. Civilizált világban a pénzt máshonnan szerezzük, mint ahol elköltenénk, ha nem vagyunk boltosok egy jó főnökkel, engedékeny, munkatársakat megtisztelő vezérkarral, és egy kis leleménnyel megáldva. Szóval a középpont mi volnánk, mert azért keressük, hogy venni tudjunk. Adni elvenni szépen, gördülékenyen. Megszerzünk ezt azt, beújítunk dolgokat, azt az életterünkben valahogy elhelyezzük ezeket.
Köcsögöt a szekrény tetejére, lábast a konyhaszekrénybe, konyhaszekrényt a falra. Ennyi. Ha majd az életünk a súlya alatt egyszer egy szép napon megremeg, ne feledjünk el érezni inkább, mint nélkülözni, mert a már említett parazitákkal, meg a harmadik világos globalizációval áldott párhuzam mögötti mérleg jó, arra megfelel, hogy beteljesítse a rája pakolt súlyok által bekövetkező fizikai változást, törvényt. Mindegy is, hogy ki az, aki a súlyokat ráemelné.

Azért mindegy, mert az előbb vevő voltam a boltban, pénzt kerestem, hogy venni tudjak és pakolásztam odahaza, hogy a szükségleteimet kielégítsem immáron hiánytalanul. Eközben több voltam, mint szemfüles és megértő, több is annál, mint ami valaha lehetnék, mert gondban vagyok ugyanúgy mint bárki más, a baj pedig nem jár egyedül számomra sosem.
Nem emelem magam, és nem is emelkedem piedesztálra a tetteimért, a tettekért, amire bárki más is képes lehet még akár nehezebb körülmények között is. Nézek inkább filmeket, olvasok és próbálom megérteni önzés nélkül is a világot miért ilyen, mert az orrom előtt néha csak egy halrajt látok.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: