A tolerancia drága, légy tehát diszkréten toleráns

Diszkréten vagy magunkat megmutatva, a tolerancia akkor is fontos, ha éppen talán az egyik legfontosabb életeseményünkről van szó.

A rend kedvéért senki sem teheti meg, hogy szabályokat felrúgva, a másik érdekét figyelmen kívül hagyva érjen célt. Ez egyrészt vállalhatatlan, másrészt pedig a lehetetlennel határos, de hogy dióhéjban is árnyaljuk a képet, magunknak teszünk csak kárt a türelmetlenséggel, a tétlenséggel és az egész addigi eredményeinket, eredményességünk tényét tehetjük kockára egy olyan bizonyosságért, ami az átfogó, komplex képet tekintve mindennek az eredménye lehetett.

Ennek vajmi kevés értelme van. A bizonyítási vágy, egyszerűbb esetben egyértelműen nem mérvadó, csak motivációs tényező, viszont amint a helyzet bonyolulttá, kevésbé átláthatóvá válik, adjuk rögvest, amink van, tesszük azt és úgy, amit nem, és ahogy nem szerettünk volna, sosem tettük volna meg ebben a környezetben és ezen a módon.
Azt mondják, hogy a határ a csillagos ég. Viszont ha már képben vagyunk, vizsgáljuk meg tényszerűen, hogy azok a csillagok ott az égen, biztos, hogy a megfelelő égboltot képezik-e a fejünk felett, vagy a föld egy teljesen más pontján látható képét adják vissza, tükrözik.

Ezzel eléggé magasra tettük a mércét, és eléggé fennköltnek kell lennie annak ahhoz, hogy megértse, aki ezt szeretné.

Nem kell viszont rögtön a félsz miatt tagadásba burkolózni, nem kell azonnal a lap aljára pecsétet nyomva keresni az értelem kenyerét. A kérdést feltettük, és ha jót, és jól tettük fel, jönni is fog a válasz idejében, nem kell időtlen időkig várakozni rá.
A türelmetlenség sorsfordító lehet, borzalmassá teheti az addig gördülékeny menetét a dolgoknak. Az ember, mint lény fontos, a másik értelemben vett egészsége elemi, hogy mikor milyen kérdést vagyunk képesek jól feltenni.
Milyen is ez a lény, mikor kap szerepet, és egyáltalán ez önmagában micsoda? Vannak vidám pillanataink és néha csendesebb, komorabb képet adunk a világnak. Olykor cserfesen, máskor meg magunkba fordultan viselkedünk, a tény viszont nem múlik el, csak a látószögünkben nem marad meg, miszerint első sorban a saját nézőpontunkból tekintve szemléljük a világot, és azt, minden mást félretéve, hozzuk összhangba a minket körülvevő világgal. Ha jól sikerült, az eredmény sem marad el, mert nem maradhat egészben egy olyan kérdéskör, amit megválaszoltunk, így a tény maga már a mi szolgálatunkban áll, a
segítségünkre lesz a továbbiakban. Pusztán azért is, mert ezt szerettük volna, na meg azért persze, mert jól cselekedtük meg, amit kell.
Ez tehát a lény, vagyis annak egy körülírt definíciója, képbe foglalt metaforája. Mit is kezdjünk ezzel?
Szerezhetünk vele például hatalmat, mókássá tehetjük az egysíkú perceinket, kaphatunk fontos válaszokat, benyújthatjuk a számlát a nagyvilágnak, hogy márpedig mi igenis vagyunk, létezünk és nem feledjük el csak azért sem mivoltunkat, azt, hogy kik is vagyunk valójában a levegő első rezdülésre, a szélcsend után, de még a vihar előtt.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: