A végére "még" az egyetlen rutinunk az alibiszerzés lesz

Nehéz kigondolni azt, hogy mit miért is teszünk, mert minden rutin. Ennek egyenes következménye, hogy alibi kell a pihenésre, a mélázásra.

Sok olyan egyszerű, a hétköznapok dolgai közé éket verő cselekmény e nélkül egyszerűen nem történik meg.
Na de a jól elvégzett munka után csak akkor kell az önigazolás, ha csak mi gondoljuk úgy, hogy az jól el van végezve. Esetleg egyes egyedül mi nem gondoljuk úgy.
Lássuk be, mindkét véglet zavaros, és veszélyes kimenetelű lehet. Az első az előrelátás, a felelősség hiánya miatt, vagy talán valamilyen bölcs meglátásunk terméke lett a passzivitás. A második meg az elégedetlenség önmagunkkal. Ez természetesen előrelátást takar, de lehet türelmetlenség is.
Aki ismeri a saját képességeit, az kontrollálni is igyekszik, hogy magából a lehető legjobbat hozza ki végig a legkontrolláltabb módon, mert így válik rutinná, vagyis mindinkább megszokottá az, amit ma még nem ismerünk, de holnapra bizonyára meg fogunk ismerni.

Nagyobb horderejű dolgok esetében az ilyesminek igenis van jelentősége. Rettentő jelentősége van, hogy nagyobb lépések, váratlan eredmények esetében miként is reagálunk, mert nem mindig van egyszerűen elég a tarsolyunkban egyes-egyedül a következő lépéshez. Mert elfogyott a kezünk, kiesett a kezünkből az olló és nem maradt elég babszem, vagy fonál, hogy visszataláljunk a kiindulópontra.

A rálátásról van szó leginkább. Hogy az a korrektség kedvéért - ha már mi ilyen szaktudó zsenik volnánk - legyen megalapozottan bebiztosítva, miközben mi ténykedünk. Dolgok és tárgyak, vagy akár egy érzés, amihez értetlenségünkben senki nem nyúl az életünkben. Pedig a megismerésnek egyáltalán nincs negatív hatása, nincs olyan színezete, amitől adott esetben kék bokával szaladhatna az, aki megpróbálja.
A gyásztól a bármiféle felismerésig, mi után a homlokunkra csapva kiáltunk fel, nincs az az emberi állapot, amely kizárná, hogy jóformán akként viselkedjünk, miképpen azt átéreztük, folyamataink közben megéltük...

Pongyolán fogalmazva, nem zárható ki a sárga mellől a zöld, mikor mégis minden fekete, de ugyanígy ellentételesen nem vonható ki az egyenletből a piros, a sárga és a kék mellől csak úgy.

Persze, hogy mindennek helye meg ideje van, de annak, hogy egyet gondolok, ne legyen ideje, mert szintúgy furcsa az, hogy mondjuk a favágás egy alkalom. Magunknak vágjuk a fát, nem úgy magunk alatt.
Nyalogathatjuk a sót, mint a kecske a sziklán, de bármennyire furcsa, az ilyesmi akkor is így van.

A feltételezés az egész eleje óta hat, ami úgy szól, én vagyok. Ez se nem több, se nem kevesebb. Nem ajánlat, nem hívószó és nem is egy mindjárt valahonnét betóduló paravánra figyelmeztet. Ez tény, de mondják azok, akik mondják úgy is, hogy ez a helyzet. Semmi több. Az egyetlen végig hiányzó dolog, a bizalom.