Ahol, és amiért elbuktunk

Mérhetetlenül sok, amiképp a rögöket cipeljük, viszont elenyészően kevés, amint ezt kezeljük. Hogy miből áll egy ilyen kezelés? Hogy egyszerűen nem foglalkozunk a következményével annak, amit művelünk.

A számunkra általánossá váló és ismert dolgokkal kapcsolatban viselkedünk, és teszünk így. Nem vesszük figyelembe a dolgok ezerféle természetét, kiszámíthatatlanságát, ha azt hisszük, hogy ismerjük.

Meg kéne tanulni megismerni. Rá kéne ébredni, hogy a megismerés sohasem volt automatizmus egyik régi és új társadalomban sem. Avagy az az értékrend és értékítélet az egyáltalán nem mindegy, aminek a segítségével mindezt tesszük. Hányadán is állunk?! A saját sivárságunk folytán lettünk éppen annyira általánosító, elítélő és rosszhiszemű személyek, akik helyzetüknél fogva, vagy képesek az érték helyébe érzékenyen kúszó civilizáció érvényében tevékenyen tenni, vagy nem.

Vagyis, ha nem megy, akkor inkább meg akarunk halni, sem mint egy ekkor is tovább gondozható kertet hoztunk volna létre, ahol természetes velejárója az életnek és a létezésnek, hogy a növények cserélődnek.

Mert mi életünkben tettünk fel mindent egy lapra, avagy kiengedtük a kezeink közül, így várva jótétemény az esetleges csúfondáros megbukásunk esetén.

A sivárság bűne. Hogy a terület, amely mögöttünk üres halódó pusztaság, másutt ezerféleképpen virágzó élet bölcső.

Az érték helyiértéke az ez. A helyesség azonmód felismerésének a tudása. Nem kell, hogy túl komolyan vegyük magunkat, mert attól még az összes problémánk probléma marad.

A helyzet komolyságára, vagyis a saját alacsonyabban kvalifikáltságunkra ráébredni nem könnyű. Kényszerrel, nyílt akarattal irányítani nem lehet. Az irányba állítás ugyanis ez esetben irányba állás inkább. Avagy az új élet utat tör magának, akkor is, ha mi nem akarjuk.

Rosszkor a rossz helyen. Az élet szaga. Ezt tovább bűvölni nem lehet, és sem nem lehet vele újat húzni. Már azt minek is.

Ezek szerint harmonikus is lenne, ha a születés, és az elmúlás egymással igencsak közeli, mondhatni meghitt kapcsolatot ápolnának?

Az a születés, és az az elmúlás, amit általánosságban véve úgy hétköznapi emberként mi az elkótyavetyélt félgőzös figyelmünkkel is ismerünk?!

Ez esetben viszont igencsak elszalad néha a gyeplő, és joggal kérdezhetjük meg magunktól azt, hogy vajon a passzivitásom jól van-e így? Hogy a tükörben képmást akkor keresek, mikor minden szaladni látszik?... Majd eztán még elvárom... Hogy azok az elvárások... Melyek adják az egésznek az oktondiságát, közébe ékeljék azt a törvényességet, amit nem ahová, ... Hanem ahol érvényében figyelembe venni nem lehet.

Vagyis, hogy civilizált emberként pont ezt a civilizáltságot nem értékeljük jól, tovább nyomorítva „meg” (akképpen) a tükörben kialakulni látszó összkép savanyúságát.

Persze, hogy nem ezt akartam, és persze, hogy nem így. Nem érdemes bánkódni, mert ha a lelepleződés előtt még az orrunk előtt az öszvér már elhaladt, akkor a legkevésbé sincs már hová és miért nyúlni. Az nem emberi.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: