Akinek van hozzá szerszáma, az járjon utána

Vannak-e mesék, és van-e még út a teljesség felé? Kérdezünk-e olyat, mikor közbeavatkozunk a dolgok természetes folyásába, amitől azok nem csak tudomásul veszik a ténykedésünket, de el is borzadnak végérvényesen? Ezek mind-mind apró dolgok. Ezek készakarva akadályozzák a normális életünket.

A jelenlét a nálunk magasztosabb dolgok a külvilág felé szóló illusztrációja, amitől aztán afelé fordítjuk a figyelmünket. Nem rossz dolog kizökkenni, majd vissza a megszokottból kicsit az ismeretlenbe. Az egyetlen lényegi tényező, hogy ekkor a kéz, ami megfogott, nem ereszthet, a dallam, ami felcsendült, nem érhet véget, amíg tart a zökkenő.
A világ erőszakos, ezért nem kell külön kiáltványt írni és benyújtani, hogy az legyen. Szinkronba jönni a közeggel, ami körbevesz, párhuzamban, együtt működni vele. Ez lehet egy jó megoldása ennek a ténylegesen lehetetlen helyzetnek.
Az illusztráció tárgya máris megváltozik, más lesz maga a kép is, amiről szólnia kell. Amikor egy fogalom létrejön, a végérvényessége nem a súlyosságában nyilvánul meg, hanem abban, hogy milyen talajon áll.
Ezt nevezzük feloldható kettősségnek és nem a másokba és másokban látott hiba volna az (feloldható).
A kezdet és a vég, bárki számára, és bárminek elérhető mindig. Ezen nem érdemes vitatkozni. Látjuk mindenhol és kis szerencsével látjuk "őt" naponta. Érintkezünk vele legalább valamilyen ciklusonként. Ez a minimum.
Azért érdemes dolgozni, hogy ennek a légből kapott dolognak a végére járjunk, illetve ezzel együtt azon, hogy milyennek látjuk a "véget".
Nem formalitás állandónak tekinteni a dolgok végezetét, hanem az élet minőségét meghatározó fontos tényezője lenne ideális esetben, nem pedig egy valamikor bekövetkező cselekmény, eseménysor.
Meg lehet próbálni birtokolni egy eseménysort, de valljuk be, ez egy igen hülye ötlet, és még pazarló is, ha nem figyeltünk oda a részletekre.
Az ördög a részletekben lakozik. Ez lesz ugyanis az, amit plusznak nevezünk, vagy amitől szegény a népmese szegény embere.
A fejünkben lebegő kép nem a tulajdonunk, ez egyidejűleg nem szólíthat és ruházhat fel senkit, hogy egy ilyen alapján tevékenykedjen. Az ilyesfajta magatartás teremti meg a két legtávolabbi pont között is a harmonikus kapcsolatot, amit egységesen összhangnak nevezünk.
Egy állandó világban nem szégyen fejet hajtani és odébb állni egyel, mert ugyanúgy működik pont az állandóságtól az egész tovább.
Manapság nehéz megérteni a kiszakadás és az elszakadás fogalmát, és ez a világ ezzel együtt is működik tovább. Vannak kapaszkodók, és van mindenféle illúzió, és rendelkezésre álló eszköz, melyekkel illusztrálhatjuk a helyzetünket, ez tény. Akár olyan groteszk módon is, mint hogy szakmát választunk és ily módon kezdünk el értékes és normális életet élni. A használatbavételük, a használhatóságuk már viszont egyáltalán nem ennyire tényszerű sajnálatos módon.
Paradox módon előállhat egy olyan helyzet, mikor nem tudunk mit is kezdhetnénk a tudásunkkal, vagy egyáltalán saját magunkkal, mert amit ezért megtehetnénk, az következmények és érték romlása, leginkább viszont a rontása, a további rontása nélkül nem megtehető.
Nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy a szegény embert rontjuk a szegénység felé, hogy aztán a klasszikus értelemben vett nincstelenné váljon, hogy így foglalja el egy a kisgyermek számára is ugyanúgy érthető helyét a világban, ami azonban nem a tényszerű romlás, hanem egy társadalmi helyzet. Ilyen és ekkora hatalmat egyetlen vezető, vagy döntésre született személy, vagy egyetlen irodalmi, pusztulásra ítélt partszakasz sem érdemel meg, sem így, sem úgy.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: