Az élet ragyogó örökje

Némiképp megbabonáztuk az alkonyt, de csak hogy rákapjunk az ízére. Megnyugtatásul, csendesen titkolózni és eltitkolni dolgokat lehet még. Mi sem egyszerűbb.

Ez lenne az utolsó a sok közül, amit lehetne. A dolog úgy van valahogy, hogy szeretjük látni a munkánk eredményét, mert mégis mi értelme volna a megtett dolgoknak izzadságos fáradozás árán, ha nem következne belőle mondjuk legalább némi sikerélmény. Az legalább.
Elhivalkodó érzésvilágunk közepette következzen is belőle hát élmény és felszabadultság érzése. Miért is szabadulunk fel, ha nincs is, de a legkevésbé sem okunk rá? Attól talán lehetne, hogy tudjuk, nem hamarkodjuk el a dolgokat, a tisztelet mindenkinek, és ha már itt, mindennek kijár. Szintúgy az ismeretlennek. Könnyű a választás, hogy feltesszük a kérdést. Hát annak meg hogyan? Hisz nem ismerjük?! Nem is, de ott van valami mégis, mi pedig közrefogtuk, és most akár az akaratunk ellenére is, de látjuk.
Ott lettünk hagyva a slamasztika közepében vele, és lehet, hogy nem is ő az ilyen első esetünk, szóval a kerülgetés és a kérlelve kézhámozás helyett igenis kezdeményezően lépünk felé. Ezt a dolgot csak így, mert lehet, hogy meglepetésében ezer darabra hullik szét, úgy, hogy egyetlen elemét sem látjuk viszont, szóval az óvatosság nem bűn, hanem csak azért is már erény ebben az esetben az első minutumban.
Mindennek van kezdete és vége, de ha jól pozicionáljuk magunkat eleje és vége, alja és teteje. Még a sivítva szóló felismerésnek is, hogy célba vagyunk véve, annak középpontja, pedig nem a horizont, ahol épp pont a homlokunk tartózkodik, hanem a homlokunk lenne a cél közepe. Az ilyen meglepetés bizonyosan megrázó azzal a feszült csendből átcsapó, a túl oldalon álló ismeretlen részére ki tudja milyen elégtételt és elégséges információt szolgáltatva adó borzalmas idegrobajjal ránk törő megoldási "javaslatcsomagnak" az azonnali tiltakozó elvetésével, és az ez helyett a mégis inkább nekünk kéne innen elmenni meggyőződésünknek adva inkább hangot, nem pedig javaslattal élni késztetésünknek engedve érzésünkkel a hátunkon.
De ezt akkor hogy? Nem vettünk valamit észre... Azt, hogy ott az már előbb volt, mint ahogyan mi azt észleltük, és most serénykedve tüsténkedve ennek isszuk a levét.
Hát szép kis talány. Annak biztos, aki folyton a menekülésben látja a megoldás kulcsát és inkább pontot téve is támad, minthogy egyszer is az életben bizonyosságot tegyen, mert az neki a meggyőződésben vert gyökeret.
A parasztot és a jobbágyot is rég, talán így kötötték röghöz, illetve ezáltal lettek röghöz kötöttek.
És mi pedig igen, önmagunkat féltjük a legjobban, mert benne és neki van szánva a decentralizálódó világképünknek összes maradék magva, amit azért nem mindegy, hogy adtunk, kinek is, úgy ahogy.
A kétségeket eloszlatva a tét legyen mondjuk egyik másik éltető elem léte és nem léte, és annak hozzánk visszatérésének mikéntje, ugyanis ezt magunkból úgy ahogy, de adtuk akkor is, ha tudatosan nem is vettük észre. Csak tudat alatt érzékeltünk valami furcsát és megjelent a szemünk előtt mondjuk egy tőlünk igazán távol álló istentelen rémség, amit a napi rutinunkkal megszoktatott kedvenc elfoglaltságunk hosszabb ideje történő műveléséből származó eredmények igazán nem tesznek indokolttá.
Mondjuk, hogy naivak vagyunk és szeretünk mosolyogni. Meg hogy nagyra tartjuk magunkat ebben vagy abban a dologban.
Az pedig kiváltság ha százból kilencvenszer (foghíjasan) sikerül, hogy bizonyos dolgok egyértelműnek tűnjenek velünk kapcsolatban kisebb-nagyobb vagy nulla erőfeszítéssel, és mindezt már az első körben. Persze, a nemünkről, talán a korunkról és egyéb ilyen dolgokról is van szó, de mi van a mélyen hatóbb dolgokkal? És mi van a háttérben megbúvó, bennünket mozgató, támogató dolgokról? Ez már egy kriminális bűnügy is lehet.
Ha egy légtérben vagyunk, az esetenként adott, hogy lehetnek a megértés folytán egyéb eltérések, de dimenziót váltani, és ennek a ténye egy hátrafordulás okán, nyomán, folytán már igencsak ijesztő agymunkát eredményezhet, hogy mit is követhettünk el?
Nem mi vagyunk a világ közepe? De még feltehetem magamnak azt a kérdést is, hogy talán nem a jól megszokott bazi szerencsém volt az, ami engem segített?
Vagy megállapítható lehet az, ami adasson meg a legkevesebbeknek, hogy jó lenne innen elmenekülni...
Mert így vált a világ legegyszerűbb dolga egy magasba emelkedő vérzivatart okozó cselekménnyé. A vélelem és a vélekedés joga (adom rögtön), mindenkit megillet.
Borzasztó dolog az, hogy mennyire rá is vagyunk képesek zárni a nekünk rosszat okozni képes dolgokra. Ez benne van mindenkiben. Elvégre a rettegés és az együtt és az egyedül rémkedés az első, amire az ember sort kerít, ha találkozik egy másikkal. Így is lehet az, hogy vannak, akik sohasem találkoznak, és vannak akik már "az" előtt is látták egymást.
Mások megterhelése sem mindig kivetnivaló dolog, hiszen néhány dolog annyi sokfelé ágazhat, és annyi többletinformációt (nevezik ezt hétköznapi nyelven "szarnak" is) származhat belőle, hogy ezt a kört megszakítani lényegében tényleg nem a mi dolgunk lenne.
Szokás mondani, hogy majd az élet elrendezi, mi meg ne adjunk okot a dolognak, ami azt mondatja velünk, hogy hibás dolgokat tartunk jónak, ilyenekhez ragaszkodunk. Eleve pedig a tény is megkérdőjelezhető (közben), hogy mi meg mégis milyen zűrös dolgok alá adunk hallgatólag is akár lovat.
Az a puszta egyszerű tény, hogy a nem fixen rögzített dolgok megkérdőjeleződnek. Azzal lehet manipulálni, hogy mikor, milyen helyzetben. Mindenki ismeri a megdöbbenést talán? Amikor rádöbbenünk bizonyos dolgokra. Nem ennek a ténye, hanem maga annak a mibenléte mégis már a lényeg.
Sokat kérdeztünk, ráadásul rosszul és nem voltunk jó helyen. Hát bizony, ez a magától felsejlő fájdalom az élet ragyogó örökje. A tény, amit nekünk a megértéshez kerülgetnünk kell, mint valami árny és árnyék.
Az ebből következő dolgok visszafelé pedig végeláthatatlanok. Azokat úgysem akarjuk megnézni.
Mert van az a rengeteg dolog, ami által eljutottunk ide és idáig, ahol most tartunk. Ezeket nem akarnánk visszanézni okulásul, sem sehogy.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: