Az elképzelés, mint valóság

A kompozíció törékeny béke. Az összeállítás, ahogy a dolgok alakot öltenek. Ahogy kapcsolatot teremtenek a világgal.

Ahogyan a kép megtelik élettel. A fejünkben elképzelt kép. Amiért külső szemmel fiaskót hajthattunk végre talán.
Szóval bocsássa meg a világ, hogy eközben nem tudtunk törődni a hétköznapias "fontos" dolgokkal.
Néha kell álmodni. De ez nem álom. Így egy konkrétumokkal alátámasztott - nevezzük így -, benyomás születik meg.
Akkor van csak hideg talán, mikor kevés rajtunk a ruha? Ez, lássuk be, egy paradoxon. Fontos a figyelem, mert mialatt koncentrálnunk kell, oda is kell tudni figyelni a kisebb, majd a nagyobb, valamint az egészen apró dolgokra.
Lehetséges, hogy egyszerre több dologra koncentráljunk? Talán, sőt biztosan igen. De nem ezer felé.
Maradjon meg egy kis ablak a világra. Ahonnan kifelé tekintünk mint az, aki magával teljességgel tisztában van, tudja azt, hogy mit cipel, és hogy az, amit cipel, az nem azonos sosem saját magával, bármennyire is tetszetős a dolog néha. Ellenkezőleg is, mikor taszító és ronda, sem kell végszóra szorítkozunk. A szebbnél van szebb, a csúnyábbnál meg létezik "a respekt, hogy csúnya".
Ezalatt mit is értünk?
Egyrészt értjük bizakodva egy másik létező gondolatát. Nem a tudat hasadt ketté, hanem a figyelem osztódott el. Az odafigyelés, mint hozzáállás, vagy mint érzés később tantárgy minden ember számára az egész életében.
Tantárgy, mert sok múlik rajta, és következménye is van.
Megmarad a kérdés, hogy akarunk-e tudni bánni vele a francos nagy matéria hajszolása közepette, mire a konkrét tárgyi tudásunkkal tettünk szert. Ez egy olyan változó, mely az oly nagyra tartott átlag embernél nem játszik. Ez a kifejezés tulajdonképp egy ilyen hallgatólagos közös megegyezés szüleménye. Kezdjünk hát így minden mondatot sok ponttal és már beteggé szülött hangsúllyal, hogy akkor most ez a dolog nem játszik?
Talán értjük. Úgy van, "de" nélkül ezt ne is fogadjuk el.
Van aki selypít, vannak akik raccsolnak és van ember, aki mániákus. Ezeknek az embereknek a hatalom mindenkori érzete már a második körben tönkreteszi a figyelmét. A képességét, sajnos már a lehetőségét, hogy figyelni tudjon.

Az ember önmaga.
Aki képes, hogy tovább mozdítsa ennek a nagyon nehéz tehernek a kerekét, az nem lehet az, aki rátartott mindenre. Az "az" lesz majd, aki a saját esélyét látta meg.
Máskülönben foghatjuk így-úgy egymást naphosszat, a kompozíció nem születik majd meg. Vagy nem lesz teljes, csak alátámasztással valamit érő színház. Bár ha már effajta ilyen veszélyes vizeken járunk, akkor ez maga volt a mű. A kompozíciós összhatás - nem több -, célja és lényege egyben...
Lehet, hogy értjük és továbbra is inkább már birtokolni nem szeretnénk folytatólagosan.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: