Azok a modern idők

A legtöbb gyerek kiskorában tudatosan készül az életre. A kislányok modellnek, a kisfiúk tűzoltónak, mentőnek, rendőrnek készülnek.

Sokuk közül természetesen egész más pályára tévednek felnőtt korukra, és talán kicsit a humorérzékünk is kicsit megkopik, de legalább is halványabb lesz. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy elfelejtünk nevetni, csak nem azokon a dolgokon és nem úgy nevetünk, ahogyan és amiért régen gyermekként tettük. Vagy mert "szalonképtelenek" a régi dolgok felnőttségünkben, vagy pedig mert már egyszerűen nem tartjuk viccesnek az egészet, amiben gyermekként felnőttünk.
   Az élet standard lehetőségei meglehetősen pontosan és egykedvűen behatárolják, hogy mik is azok a dolgok, amikben részesülhetünk, hogy kivívnánk embertársaink különös figyelmét, elutasítását, megvetését. Ez kicsit furcsa kijelentésnek hangozhat, de mégis mélyebben kell keresni a választ, hogy megértsük.

A szórakozóhelyek, de talán még kissé a klasszikus értelemben vett művelődés a színháztól a múzeumokon át az operáig mind a társadalom súlya alatt próbálnak fennmaradni, értékelhető információadaggal ellátni a közönségét.
Nem a drogokról, a züllésről, a sznobizmusról van szó, itt nem ebből kell kiindulni. Leginkább arról a negatív életszemléletről, ami kivonásra kényszeríti az életből az összes olyan dolgot, amit egy gyerek még természetesnek tart és tarthat, éppenséggel, mert nem vették komolyan, ezért elnézték neki, vagy jobbára észrevétlen maradt a szülők egyébként igenis stresszes és hajtós életvitele alatt.

Kiéljük azokat a hatásokat, amik érnek bennünket, így, vagy úgy, de ebben rejlik a figyelem abbéli értelme, hogy kicsit másabb vizeken is tudjunk megvetni lábunkat, tudjunk létezni. Ez messze nem a haszonszerzésről szól, a legtöbbeknek talán ezért nem is érdekes.
A mosoly, ami az arcunkon bujkál, nem mindig egyértelmű, hogy honnan is ered, és ezt felnőttként nem szeretjük. Y generáció ide vagy oda, vagy egyéb más divatos és trendi tagolódás, ezeket a hatásokat magunkra vettük valahol valamikor, de úgy próbájuk meg levetni és újból tetszetős társadalmi, közösségi szereplőkké válni nap mint nap, hogy kifelejtjük magunkat az ebből fakadó örömből. Örülünk mert kell, mosolygunk, mert nem érteni akarunk, csak a családdal törődni, a munkahelyi feladatokkal elfoglalni magunkat, majd az egész tevékenység közben felhordott sallangot, valahogy a mások által is elfogadott módszerekkel feledtetni, feledni, levetkőzni, megszüntetni.
Már az igénynél kezdődik, hogy nem azt szeretnénk elérni, amit valóban akarunk is, hanem annak fényében, hogy a rendszer megvéd, a szerepeink köteleznek, átformáljuk ezeket jobbára élettelen gyenge szegről-végről kapott elvárásaink képére, amiben a köszönet kicsit megkopik még a magunk számára is, észrevesszük vagy sem, belátjuk, bevalljuk-e a magunk számára vagy sem.
A jó közérzet nem a megelégedettségből fakad, az lehet akkor is az embernek, ha épp oda sem figyel semmire. Ez leginkább akkor lesz teljessé, ha már nem értjük azokat az apró dolgokat sem, melyeket hazaérvén az asztalra ledobott kulccsal, a szögre akasztott kabáttal ismét magunkra veszünk.
Legyen ez kiüresedett kötelességtudat vagy a szokásos "sámáni" rutin, a modern világ ha nem vigyázunk élettelen anyaggá formál bennünket, kallódó szereplővé kicsinyíti a létezést és ezt cseppet sem csupán a saját önhibájából teszi.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: