Döbbenet, építsük ujjá az egészet magunk körül

Mert mikor gondolkozunk mégis úgy mint egy matematikus? A probléma "úgymond" rekurzív. Egy ismétlődő műveletsor. Hogy építsük ujjá magunkat?

Adott eset, mi vagyunk a tégla, körülöttünk egy ház épül. Tök mindegy, hogy mekkora. Nagy lesz és kész, ezt tudjuk, minekünk meg részt kell benne venni. Szóval azért álljunk hozzá mégiscsak valahogy. Nincs kibúvó, nincs más tétel. Egyetlen dolog, amit tudunk most, hogy mindennek lennie kell, mert a ház épül.

Emberek, akik nem beszélnek a sorsukról, élő-létező lények, akiknek igen-igen feltűnő, hogy abban, olyasmiben találnak örömöt, találnak kenyeret, amit mondhatunk idejétmúlt, idegesítő, rögös rögzült módinak akár azonnal is, nem csak utólag. Beszéljünk magunkról, hogy teljesíthessük a műveletsort. Úgy ismétlődjék, hogy ebben a mostoha környezetben is látszódjon a vége, de türelemmel, mert emlékezzünk, volt, hogy nem az látszódott. Előfordulhat, hogy történések tény alapon, melyek megtörténtek, egyszerűen nem
szalonképesen bemutathatók? Lehet az, hogy amiről egyszer elég volna beszélni, mint fő téma, egyszerre százszor és ezerszer megismétlendővé válnak, viszont nyomokban sem válhatnak központi témává? És lehetséges, hogy ez most akkor így több okból is lehetséges?!

Miről beszélünk itt egyáltalán? Az értékrend gyökerest átalakul, meglehet minden megváltozik és ez nem egy mese, mert lehet, hogy az ellenkezője lesz igaz annak, amit odáig gondoltunk. A ház és a tégla esete.
A téglának a falba be kell épülnie, különben nincs értelme, hogy az építkezésen ott legyen. Szóval ez már egy, vagyis az egyértelmű cél.
Levezetést ahhoz szokás fogalmazni, amit meg kell, kéne érteni mihamarabb. Szerénységről serényen, ez nem elvárás, hanem feltétel.

Kinek-kinek az életében volt már, hogy hamisan szólalt meg az, amiben hinni kezdett, holott ismerte már a dolgot. Lehet, hogy az számára egy egyfajta örökké érvényes egyedüllét érzést, magányt okozott. Igen, ez a döbbenet. Gyorsan le kell írni, mert hamar elfelejthető. Döbbenet, amiben még keresve van az egyéb végszó, végkifejlet, vagy akár csattanó. Viszont egyik sincs benne, és hogy kerestük, az a döbbenetes.

Hogy jutottunk idáig? Fáj-e még, hogy ez volt az egyetlen megoldás, a lehető legrosszabb, holott kézenfekvőbb volt az összes többi millió másik, mint ezért az egyért átúszni a túlpartra? Azonnal felejtsük is el az elejétől fogva, akkor is, ha most paradoxont gyártottunk többet is, nem csak többször azt annak értelmében. Nem egyszerű a dolog.
Valamelyest embert próbáló, ha arról kell számot adni, hogy hogy is lettünk emberré, ismerve nemcsak a téglás "piaci környezetet".
Érezhető ugye, hogy itten kérem mi most nem vagyunk alku pozícióban. Miért? Mert nem mi kereskedünk, hanem velünk kereskednek, azért, és mi a nagy szemünkkel nézhetjük ezt, amíg a kedvünk tartja, de lehetőleg ne sokáig.
Nem értjük egyáltalán azt, hogy ebben mi olyan különleges? Hát nem csoda. Ezt kell, kéne megválaszolni egy sor elmés linkel, videóval, megtisztítani a sallangtól. Hozzáadott értéket közvetíteni feléje, hogy ténylegesen láthatóvá váljék. Ugye, hogy az, hogy mekkora a bonyodalom, olykor magában hordozza a megoldást, azonnalit és egyszerűt, mintsem fájdalmasan járjunk kelljen a végére? Arra a végére, ami a lehető legmesszebb található?

Egyrészről mert ez olyan szép, az meg jaj de furcsa, akkor meg minek kéne önmagunkat ismételni? Címeres ökörhugyozás az egész. Miért? Mert diadalmenetnek feltüntetni egy éppen időközben megoldott egyáltalán nem a pozitív végén nem hétköznapi úgymond történést, jöjjön a megszokott mementó, amiről a sors lefordul, teli tárral orosz rulett.
Kapaszkodjunk meg abba, hogy nincs alkalmatlan pillanat, nincs egyéb kényszer, ami ellentétre sarkallana rögvest, ez bárhogy is látszik. A kijelentés az, hogy nem hazudtoljuk meg magunkat kedvező alkupozícióban, mert az ilyen az nem normális, ezért érdekes lehet. A tizenkét perc hírnév mindenkinek jár egyszer.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: