Egy cseppel a pohárban

Ha volna annyi szerencse, amiből mindenkinek adhatnék, kaphatna belőle a fán unatkozó madár, a résen még épp beslisszanó egér, a fát letakaró ponyva, de még a tűz is, ami meleget áraszt. Ha kapható volna, felteszem, adnánk is belőle azoknak, akiknek jószerével jár. Szétosztanánk, a végére valahogy így: "Egyet pedig a halványabban pislákoló reggeleknek."

De nincs mindig szerencsénk sajnos, ami belőle marad, azt éppen elég igazolni, hogy miért is, mit is, és honnan is van. Ezzel együtt pedig maradunk a kaptafánál, a fájánál, hogy attól messzebb ne legyen elmondani mit másoknak rólunk. Értünk szólni a kanyaron túl is lehet, de félreérthetetlenül és kérlelhetetlenül az sem oksági összefüggése, hogy akkor most mi már itt egy percre is pihenőre fogjuk az értékes, de legfőképpen állhatatos időt.
Borzalom, hogy milyen hamis és egykeletű ez a világ, elmondania is alig valamit, megdicsérnie, önmagától szólnia bármit is a nehezére esik, biccenteni se fog.
Nem mintha nem tartoznánk neki némi idővel, amit mint az anyuka a gyerekétől először feltétlenül, majd egyre inkább jó kedéllyel porolva meg is kap.
Egy dolog sohase volt. Nem volt ellenszegülés, és ellentételezés is csak akkor, ha már oksági viszonyok álltak önállóan lábra, és ezért már a zivatarfelhő szeme is kikerekedett. Mert ellenszegülés jog szerint akkor, ha jogtalan viselkedés ér, avagy bántóak már a színei, esetleg ha ütnek. Abban is van fokozat, azt is csak, ha nagyon.

Sajnos az lett belőle, hogy minket egyre jobban, és később aztán mindez istenessé kezdhetett válni, és már nem csak ránk terjengene egyedül, terjedne, akkora volt kapható az élettől a pofonja. Az a bizonyos kezes lábas, ami ha úgy nézzük aranyos, kedves, de ha úgy tekintünk rá, a pokolba nyúló többsávos autópálya nyiladozik meg számunkra kapui mögött.

Határozó vagy nem határozó szó. Fontos az éberség, mert funkcióit tekintve az ember nem csak, hogy szaglik, de inkább ilyenkor leginkább bűzlene.
Helló kicsike madár, és szia sötétség, mi a biztonságot jelentheti. Az éberség egyik jellemző tulajdonsága, hogy ebben az állapotban a dolgok kicsit másképpen is fontosak. Ahogyan az alkoholista még a mögötte becsukódó ajtón beszűrődő utolsó fényt is figyelmébe fogadja és veszi, úgy vonszolván maga mögött a tüneteit jelző oksági kapcsolatok talaját.
Mindenben van egy kicsi realizmus és egy kicsi elrugaszkodottság. Ez volna a mi köztes helyünk benne. Addig, amíg az érte tanúsított magatartás túlzó és idegen, van miért inni, ellenkező esetben szépen hangzik az, és talán a legszebben, hogy a szokás rabjává váltunk. Az idegenkedés türelmetlenséget és tobzódást szül, amit vagy le tudunk vezetni, vagy nem. Még nem, vagy már nem, mert nincs miben levezetnünk, mert az idegenkedés tárgya mi magunk volnánk önmagunk számára idővel, és ezzel súroltuk csak kétkedésünk tárgyát, okát, rejtőzködő kapcsolatait.

Mi nem vagyunk saját magunk és mások ellenségei, nem lennénk azok, holott lehet néha egy két szó lemarad a mondat végéről, és a nagy zakatolás közben a mondat közében elmaradozik. A világot és abból mindent akarunk. Minden hasznosíthatót nekünk belőle. Tapasztalatot, szexet, érdeket és az igazolásra érvényt, amivel magunknak is osztályzatot "osztatunk".