És mind, ez az értékválság általában véve úgy katasztrófa...

Értékválság van, és egyáltalán nem tudjuk újra felfedezni önmagunkat. A legmélyére ástunk, mégsem találunk még egy gyűszűnyi elismerést sem legalább a munkánk elismeréseképpen.

Talán épp a legjobb helyzetben vagyunk, hogy önállóvá váljunk végre valamiben. Kifejezhetjük a tiszteletünket és letehetjük a dogmáinkat, hogy nem vagyunk rabok a saját világunkban. Nem a rabság tényét kell felfedni, hanem annak kiváltó okaira kell, hogy fény derüljön.
Nem létezik olyan elvárás egy racionális és nem önpusztító gondolkodásmóddal rendelkező ember fejében, ami azt várná el, hogy támadjuk meg önmagunkat, azaz támadjunk önmagunkra egy bizonyos ponton túl, mert enélkül - ennek vetületeit is figyelembe véve - nincs továbbjutás. A világ természete és maga a létezés pont elég okot szolgáltat, hogy ezt inkább csak lokalizálni tudjuk, mintsem mímeljük, vagy imitáljuk. Előbbi módon nem, utóbbival viszont még tudunk mit kezdeni mindig, ha kell.
Önmagunkban vagyunk egyedül helyesen, de nem egyedül vagyunk magányosak. A sivárság és az elszalasztott dolgok tesznek azzá bennünket, holott a sivárság is egyfajta önműködő védelmi mechanizmus volna, ugyanúgy mint a sokk és a természet többi rejtélyes megnyilvánulása. A polaritás, a kettősség, a két pólus, ami könnyen felcserélhető. Egyáltalán ezek egymástól és egymással ellentétes volta, és a kettőt összekötő egység vagy egységesség hiánya. Mindezt perverzió volna egyedüllétnek nevezni.
A tudatosság és az ösztönösség egyáltalán nem azt diktálja, hogy ebbe bele kellene nyúlni, annak előtte belelátni valamit, esetleg csak magának a kellésnek a tényét megállapítani saját szempont és értékrendszerünk alapján. Szándékosság esetén hiba volna, amiből találhatunk bárhol, ha keresünk, egy véletlen folytán azonban lehet furcsa egybeesés is. Ebből bármi következhet. Az, hogy a hiba bennünk van, vagy az, hogy a hibát máshol kell keresnünk.
Nem feladatunk az, hogy a hibát másban találjunk, sem úgy, hogy azt önmagunktól elvonatkoztatottan, értetendően tesszük. Az okokat fel kell tárni a következményt pedig megszüntetni kell.
Akkor is, ha a vasárnapi szabadidőnket töltjük, és úgy is, hogy ezt csak a szabadidőnk eltöltése közben tesszük. Az idő egy fontos fogalom, de egyáltalán nem mindenható, ebből kiindulva pedig nem véd meg bennünket, ezért csak úgy működhet, mint egy vezérfonál. A jól meggondolt cselekedeteinknek és a gondolkodásunk mikéntjének a vezérfonala.
Az a legjobb eset, ha a mikéntekből egyből a miértekre is választ kapunk.
Vannak fogalmak, amik nem minden ember fejében léteznek, vagy rosszul lettek megfogalmazva, esetleg nem tudtak megfogalmazódni. Nem nyerték el a végleges formájukat, így nem tudnak szabadon testet ölteni. Esetleg az érzékenységük folytán nem minden időpillanatban és választási lehetőségben elérhetőek. Az információhiány globális probléma, sőt ez maga a globalizáció. Az információ hiánya és az ebből következő ámokfutás. A túlfogyasztás, az alulfogyasztás egyre létezőbb fogalma, az ez alá szép lassan bekúszó válság, és a probléma elkapkodott és félrekezelése. A sivárság és a silányság egymáson átbukó felcserélődése. Az ösztönök beárazásával, újbóli fogalomalkotással a problémát ugyanúgy lehet kezelni, és félrekezelni. A felismerés hihető módon az utolsó, amit az ember magától elenged, tehát a helyzetet az utolsó időpillanatig tudja értékelni bárki, az viszont más kérdés, hogy onnan visszatalál, vagy vissza akar-e találni egyáltalán.
A globalizáció a tervezés hibája, a depresszió pedig az állapota. Fő oka, hogy "a" rossz értékeket adó kompressziós viszonyok közepette jön létre a tervezés.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: