Hajtom a pénzt, és nem érdekel semmi

Eladó minden. Pénzre lehet váltani. Ki lehet vásárolni, akár még az érdekeket is. Mikor kicsi, védtelen vagy, még nem nehéz a tűzhöz kerülni.

Az évek múltával azonban ez sajnos egyre nehezebb.
A megoldás a pénz. Hogy mindent meg tudjunk venni. Feleséget, kocsit, értékpapírokat. Szatirikus sorok, de ez a sors. Egyben, egészében egy adott eset. Innen szalad bárki fia sokfelé, a hűvösre, a napra, védett zugokba.
Nem érhet még annál nagyobb megrökönyödés, mikor azt kellett észrevenni, hogy az emberek képesek nagy tömegben hagyni, hogy keresztülmenjen rajtuk a gyorsvonat. Ezt kellene nekem is tanulnom, ugyanis ha emberségből nem teszem, fenyegetve, letarolva és kitaszítva érezhetem magam.
Nem értjük félre, amit a szabályok diktálnak, viszont a pont, a túlcsordulás pontja közben csendben elérkezett. Megjött és úgy maradna, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna.
Követem hát a szabályt, a képem meg egyre torzabb alakot vált közben, egyre rökönyödöttebbé válok is emiatt.
Elérkezett közben viszont a döntés ideje. Ház kell, de legalább lakás, albérlet, kocsi kell, mert a busz már nem járja és karrier.

Döntenem kell az életemről.

Könnyedén elfeledett dolog, hogy az egész egy sokkos állapotból indult el. Iskola, ahova rohantam, mert nem volt feltett kérdés, hogy én ki leszek. Most az a kérdés autóval, házzal, albérlettel, gyerekkel, nyaralóval, hogy lehetek-e valaki. Nem vagyok ötven, középkorú, sem fiatal.
Akkor most már az egzisztenciámmal a hátam mögött beavatkozhatok? Hathatok a fiatalon elcseszett életemre?! Ha elég flott és márkás minden, talán nem is érdekel, mögéjük nyugodtan elbújhatok. Közben tesz-vesz az ember, tanul, megismer dolgokat, örül, szemlélődik a világban, meg és képessé válik felismerni az új dolgokat. Történelmet, tudományt, mindenfélét, ami civilizált és emberi.
Közben viszont ez a dolog marad. Nem, nem lehet ez. Ki így, ki úgy de ezt az asztalt mindnyájan felborítanánk legszívesebben. Nem kell, nem kellett megrökönyödni fiatalon, nem volt, hogy ez egy ilyen törvény.
Viszont sokan követték a szabályait szolgalelkűségből, haszonkeresésből, számtalan (néha felfogható) okból, így a nagy számok törvénye szerint rátette a kezét a mi kezünkre. Az dolgoséra, az alkotóéra, és kéri, hogy ne legyen az a visszaút meg visszafelé sem.
Csak tette indoklás, és érvek nélkül, azért hogy velünk, tehát ebben az esetben rajtunk keresztül érvelhessen azért, hogy abból, amit épp kiszenvedtünk volna, vegyen el és tegyen hozzá akképp, hogy a fáradozásunknak a türelemnek a kérlelhetetlenül elérkező folyamat végére semmi értelme ne legyen.
A várakozásunk később lett a boldog család, és sajnos ráment a hozzánk közeli összetartó és a dolgos többi közösség is. Ezekből kipillantva már nem is józan dolog állítani, hogy közös halmazt alkossunk amolyan együttműködő formában a világ másik felén élő, létező hasonló gondolkodású, érdeklődésű és célú közösségekkel. Mert más a színe.
A szimpátia kizárt. Ez volt az eredeti cím, és ténylegesen ki is van zárva.
Miért is? Mert ekkor még lehet értelmezni, felfogni jól, amit a másik mondott és mondana, nem ráhallani azt, amit meglehet nem ebben a minőségében mondana.
Ez komoly dolog. Nagyon is, nem lehet elviccelni, sem keresztülgázolni, galoppozni, sétát tenni rajta keresztül.
Az ilyesminek megvan az adott eredménye, tetszik vagy sem minekünk. Irdatlanul monumentális és köszvényesen balga. Ez a megoldás ahhoz, hogy lerángassuk valahogy az égboltról az odaragasztott csillagképet. Vagy vegyük le a napszemüveget, ami már a kosztól odaragadt az arcunkra. Azután égessünk fel mindent magunk mögött (hidakat, gyárakat, elmúlott érzéseket és fullasztó kapcsolatokat).

Nincs több tennivalónk mára.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: