Illusztráció - Honnan jöttünk, hová tartunk

Mint mikor a helyünket keressük, de nem, vagy csak nagyon nehezen találjuk meg, pedig biztosak vagyunk a dolgunkban. Nem arról van szó, hogy ennek a virágnak itt a helye, meg arról, hogy jobb lenne a konyhát sárga helyett zöldre festeni mondjuk, hanem mindinkább arról, hogy jól látható mód egy zavaros helyzetben a létezésünk rendet teremtene.

Egy arckifejezés illusztrál. Egy mozdulat ugyanúgy megmutat dolgokat, egy dekorációs elem a szobában atmoszférát teremt. Mindannyian egyre feljebb és feljebb tartunk, szeretnénk tartani. Ezt úgy kell érteni, hogy harmoniában a környezetünkkel, a létező összes közegünkkel. A legjobb és legönzetlenebb célunk tehát úgymond a teljesség.
Persze, hogy ebben a kontextusban van az, hogy feljebb.
A szépség nem egy vágyunkból alkalmadtán fakadó mindenüvé adakozó állapot, talán inkább pont ellentételesen értendő. Mondjuk az, hogy szép egy igazán relatív fogalom. Viszonylagos, és tulajdonképp egy nem is kézzel tapintható állapot, vagy egy boltban megfogaható, vásárolható kis valami.

Azaz nem tárgy, és nem is maga a létrehozója, kitalálója. Legyen akkor létállapot, mint mondjuk a nyomor. Ez természetesen elég erősen van árnyalva, talán pont az ezt a fogalmat ért folyamatos ferdítés elkerülése végett.
Megmutat dolgokat, rámutat dolgokra úgy, hogy közben amiképpen a mi számunkra nem volt érthető, azt a maga természetességével leírhatóvá és ebben a közegben már megfoghatóvá teszi. Mint olyan, nem felsőbbrendő, vagy alantas, de egy tapasszal elintézi az egész addigi problematikát, csak fel kell nőni hozzá és majd mellé.
Például a füst egy rejtélyes dolog, ahogy mozog, ahogy eltűnik lassan, szertefoszlik. Nézzük úgy, hogy hétfőn reggel korán kelünk és megyünk, aztán tesszük a dolgunkat. Mégis ki ne érezné különlegesnek, hogy a sok betonba és fémbe, téglába burkolt környezeti elem közt egy ilyen gomolygó valami néha nem látszana különlegesnek, akár extrém, extravagáns módon is. Persze ha a környezetszennyezésről meg ha a dohányzásról beszélünk, akkor máris kaptunk egy intést, egyszerűen egy pofont a csellengésünkért, viszont ezt az egészet ugyanúgy visszafelé is meg kell fejteni, ezért mégis már érdemes a figyelemre. Egyáltalán az, hogy gomolyog, és különleges. A városban a forgalom, ami nagyon látszik tud talán hömpölyögni, de nehezen juthat róla eszünkbe, ha az időnk nagy részét ott töltjük mondjuk az Amazonas, vagy a Himalája.
A szépség tehát ismeri a korlátait, ezért képes jobban illusztrálni azokat a dolgokat, melyeket mi nem is látunk. Az egész központjában az áll, hogy az egymást éltető dolgok közelebb állnak egymáshoz, mint azok, melyek kioltják egymást. A tehetetlenség szükséget szül, az pedig könnyebben ereszti útjára a nagy közös kompromisszumra képes megoldást ígérő elemet, amire lehet, hogy ráült. Ha másért nem, ezért feláll.
Azaz a dolgok a helyükre kerülnek. Törvény, hogy az erőszakosság egymásba dőlt és egymástól megszabadulni nem tudó folyamat és az azt létrehozója kölcsönhatásának eredménye.
Mert milyen érdekesek a madarak, meg a többi állat. Már a különbség is, hogy hogy tudnak sokkal energikusabban és jóval feltöltődtebb állapotban létezni mint egy város lakói egymás mellett. Az látszik, hogy jóval könnyebbek, sokrétűbbek és szabadabbak a választási lehetőségeik. Főként pedig az, hogy nem nélkülözik azokat a dolgokat, amikre egy közösség tagjai oly nagy figyelmet fordítanak.
Persze az élettelenségben van némi hierarchia, meg vannak a kontrasztok, mig a boltból a buszmegállóba érünk, tehát ha minden jól megy ez a fajta szépség nem lesz erőltetett, csak beszédes. Mondja, közli és elárulja, mi meg ugye vagyunk csak bambán, hogy stresszesek leszünk inkább, mint ennek a szépséges, de érzékeny és tudván hiányoktól szenvedő világnak a megrontói.
Jó, ha van időnk és merünk megfigyelni és véleményt alkotni a dolgokról, mert néha a hiány önkéntelenül pusztításba kezd, szóval nem árt, de nem is épp használ az óvatosság, viszont óvatosnak kell lennünk. Ugyanolyan, ugyanúgy szükséges mint bármelyik más elem.

Szóval illusztráljuk hogy nyakunkba vettük a várost. Eleme az életünknek. Igyunk egy kávét és nézzünk rá magunkra. A saját élettelenségünkre és kössünk vele kompromisszumot, hogy nem köpjük szemközt. Ez érték és nem érdem. Nyitott kapuk előtt állunk, és láthatóvá válik, hogy a legnagyobb érdem, hogy itt állhatunk, bárhogy is, ha nem ennénk meg egy zsíros kenyeret, és nem szörnyűlködnénk inkább annak magatehetetlen elhataslmasodott voltáról. Egy dolgot nem tehetünk meg csak. Nem hagyhatjuk állva. Tegyük széppé, mert úgy jutottunk el ide, hogy közben lenyomatokat hagytunk magunk mögött, az meg ugye nem szokás, szokványos dolog, mikor óvakodva lopakodunk az éjj sötétjében.

A kommunikáció fő célja az, hogy minél egyszerűbb és rövidebb, könnyebb úton juttassuk célba az információt, amit közölni akarunk. Érvényre juttassuk a mondandónkat. Olyan ez, mint egy partraszállás, mikor a csónak partot ér szárazföldre léphetünk. Lépünk és vághatunk pofákat, örömködhetünk, fintoroghatunk, érinthetjük a vizet, sziklát, búzát, aljnövényzetet, padot, röviden köszönhetünk a holnapnak, vagyis üdvözölhetjük az elkövetkező lehetőségét egy jobb, mozgalmasabb életnek. Az élettérnek, amibe most újonnan pottyantunk, csöppentünk, és ahol a dolgoknak mostantól valamiképp mégis szépnek kell lenni.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: