Jelzés értékkel - Ki ne szeretne borzongani

Tele vagyunk elméletekkel. Játék elmélet, káosz elmélet, elmélet elmélet. És a sornak nincs vége, vágyunk az ismeretlenre. A kép korántsem teljes, hogy ebben az életben mire is vágyódunk még. Hát persze, hogy ez egy sufniban tákolt üres "csészefilozófia".

Van ez a teremtésmítosz, amit tévesen elméletnek is szoktak nevezni, amikor azt épp lealacsonyítani készül valaki, ám jól felfogott érdekeken keresztül indokoltan, kárpótló és értékmentő végeredménnyel. Innen a szikra, ahelyett, hogy tovább hánykódnánk a tengeren, annak a sűrű és sötét vizén.
Borzalom ez a szétszórtság és valljuk be, kik vagyunk mi végül is, nem jut elég időnk sosem rá. Avagy arra, hogy beteljesedjék.
Valaki egyszer kettéválasztotta az almát és a fáját, ugyanúgy, ahogy valaki egyszer kettéválasztotta a jót és a rosszat. De az életben is van ilyen, hogy egyszer csak kettéválik a jó és a rossz, pláne, hogy az alma fától nem túl távol. Az is lehet, hogy elfacsarodott gondolatvilágunkból eredő fantáziarohamaink kielégítése középütt válnak el egymástól a dolgok. Hogy például a víz tüzet olt. A nagy szél kidönti a fát. Jó, lehet ez egy észrevétel, de ezzel csak a dolog hétköznapiságára szerettem volna utalni. Ennyire egyszerű, viszont az élet meg nem az, tehát néha elméleteket gyártunk, általánosítunk meg sokféle szempont szerint csoportosítjuk a dolgokat. Azért, hogy az, ami érdekes, mégis maradjon az, viszont ha már az lett, az előzőekből ne is kelljen már feladnunk semmit.
Mikor a szépérzék is csak másodlagos, na az már a tudomány. Mert van aki azt szereti, hogy foggal rágja, és az ujjaival tépi a kerítést, mindinkább bemenne a kapun. Így van ez jól. Vannak akik nem a bejárati ajtón közlekednek.
Minthogy ezt már tudjuk, viszont a lehetőség, amit az elmélet gyakorlati alkalmazása eredményez, akkor is sokkal ember közelebbi, és sokkal könnyebben érint meg, alkalmasint gyakoribb, mintha csak egy volnánk a fával egész nap, és a többi.
Ilyenkor "a vas is csak meleg", de csak annyira, ahogy a búza a mezőn a széltől lengedez. A dolgok néha tragikus hirtelenséggel változnak meg. Ezért, hogy mindenki jól feldolgozza a pozitív végeredményt találták ki a színházat, a drámát és a tragédiát. Egy kicsikét ugyan mindenki részesülhet a jóból, szakíthat magácskának egy almát, és felháborító, hogy az ilyesmi mennyire természetes is lehet. Mennyire magától értetődő. Az igazi veszély a vésztőről fakad. Ez is például egy ilyen stigma, mert feltételezhető, hogy nem érdekel bennünket az a bizonyos, vagy bármiféle veszély. Mert kapzsik voltunk, mert eredményt várnánk már, mert utat törünk meg ilyesmi. Ez nem helyes, viszont kis dramaturgiai érzékkel feledhető, ha mi ennél fogva ezáltal is eredményt várunk most már.

Jön a snitt, és a csókolom is, és a jó napot most már? Hát nem kéne, hogy jöjjön. Az csak úgy lesz és mindenkor csak úgy "lett", és a dolog itt válik ketté először. Van, de mégsem látszik, és ennyi. Észbontó egyszerűség. Bomoljon, aminek bomolnia kell, de álljon össze a kép. Az, hogy így jutottunk idáig, és még az elméleti atomfizikusnak is fontos, hogy közben ne hagyjon el semmit, szóval és szavak nélkül. Tehát kinek ez, kinek az a fontos. A laikusnak az lesz fontos, mert nem szeretne megrengetni semmit a hozzá nem értésével. Részesülni a jóból
természetes. Hogy mi is a jó, holott, látjuk, hogy mi van, az már pedig maga a félálomban tett első egyik lépés. Beljebb, mert habár látni nem látni semmit, úgyszólván beljebb kerültünk akár a bizalmi körbe, amiből részesedni is jó. Milyen tudatos magatartásnak, képességnek is lehetne ezt nevezni? Vak bizalom, fanatikusság? Nem. Borzasztó, de ez se nem a radikalizmus. Néha el lehet ezen gondolkozni. Furcsállnánk sokan, ha nem így lenne. Ez valamiféle alázat lehet.

Ezzel talán meg is szolgáltuk a minket megosztó belénk vetett kéretlen megosztó vak bizalmat, buzgalmat. Vagyis értjük a lényegét.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: