Látomás, amit tulajdonképpen mindenki akar

Soha vissza nem térő alkalom, hogy olyan éber megemlékezésre és visszatekintésre érdemes éber gondolataink támadjanak, melyeket csak pont ott és pont akkor kell leírni, mikor a világ ugyancsak paradox mód önmagából fel, vagy leginkább megébredni készül.

Ez a béke, avagy a nyugalmas elszámolás lehetősége akár ezerig egyik alapjaiban, az kölcsönszerződés nélküli átadásának nem elfelejtendő momentuma.
Soha nem tér vissza az az alkalom semmikor máskor, csak most. Két hét múlva nem jön. A körülményeket vizsgálva bizonyos dolgokra periodikusan, de lehet, hogy csak az életünkben egyszer ha, csak számíthatunk.
Ezzel a tudattal együtt, ha valaki úgy gondolja, hogy ez cseppet sem a béke és a megnyugvás, sem az önállóan is lehetséges elmélyülés momentuma, csupán valamiért kevéssé lett, az varrjon gombot a zoknijára, mert követünk akkor is, ha zsebelni készülünk, vagy ha csak úgy, megyünk valaki után az utcán, mint ahogy más is szokott.
Keressük mindenben a fondorlatot. A jóhiszeműség nem egy olyan dolog. Ezért nem egyetlen adott eszköze, hogy vizsgáljuk, megértjük, szortírozzuk, hogy másnak mije van, vagy mije nincs, vagy épp maradt el. Lássuk be gyarlón, ez azért egy bizonyos pont elérése után, mondjuk nagy tömegben eléggé nehézkes, majd lehetetlenné válik. A lehetetlenség pedig, ha nem a megszólított maga fájáról való kisebb mértékben, mércével mérve ha jóhiszeműen megadtuk ami jár, egy óriási lehetőség.
Nem arra, hogy a napba szálljunk, vagyis hogy őrületesen máskor lehetetlen dolgokat tegyünk mások számára valóságossá, azzá az éber látomássá, amit tulajdonképp mindenki akar is.

Van, hogy nagyságunkból, kisebbségünkből kiindulva ezt az óriási lehetőséget felróva és felróvatlanul el kell engedni, ahogy volt. Nehéz azt odaadni, amihez a kezünk ügyét társítottuk, hiszen annyi lila ködös perverziónk csatlakozik, párosodik ahhoz, ami egyszer a miénk már, és ezt a jóhiszeműségünk árába, mint a társadalommal kötött nagy közös szerződés írásba foglalt részeként beépítettük.
Nem, nem ez az a rész, amit szolgai módon fogunk teljesíteni, és nem ez az a mozzanat, amit egyszer is eszünkbe jutna az átlagolás után kivetni magunkból. Ilyet nem teszünk, pláne nem elsőként.
A nagy lila víziónk a közös békére hajló szerződés "malac dagonyázós gödre".

Optimistán szemlélve a dolgot, az egyszerűség kedvéért nem szükséges ekkora léptékben külön véleményt alkotni arról, ami egyébként alanyi jogon járt. Mondjuk úgy is, hogy tartozéka volt mondjuk valami mechanikusan, elektronikusan működő eszköznek.

Miért is kell azt elfogadni szükséges velejáróként, az olyat, amit csak már azért is csak miért is ne alapon válik a miénkké, lett a tulajdonunk?
Lett a miénk, az pedig kell hozzá. A bizalom a miénk lett, a szolgasors sántikálva (mert semmi sem tökéletes) jár hozzá.
Képesek vagyunk saját magunktól is elszomorodni, lehetetlenségekbe ütközve is cipelni a céljainkat úgy, hogy egyszer sem írjuk le, mondjuk azt, sem nem képzeljük, hogy hülyeség, amit csinálunk.
A lila köd nélkül ez a dolog meglehetősen abszurd, ezzel szemben a világ pedig irtóra kegyetlen.

A legtöbben ezt inkább letudjuk fejben, és baj akkor van, de legalább probléma, ha ez olyan átlagosnak tűnik. Nem vagyunk egyedül, és a jóhiszeműség sem pár forint. Ahogyan a szerződés sem, aminek vonatkozik ránk a cikkelye.

Az ezerből pedig egy az a történet, ami ránk is vonatkozhat, azt pedig minekünk meg is kell találnunk. A rossz látóhatár, a meggörbült tér, az elfogyott idő dacára mi meg rálelünk a saját jól felfogott és érdekesen csípős (és pikáns) igazunkra, ami tulajdonképp a miénk. Ezzel együtt is, úgy, mint aki vet sorsot és karikázik, természetesen végletekbe menően vállaljuk az igazunk.

Rovatok:

Címkék:

Kategóriák:

Forrás: