Létezik egyetemes igazság, vedd elő a szebbik oldalad

Létezik az egyetemes igazság. Létezik a szélsőségekben is nyugalom. Van a hazátlanságban is az otthon érzése. Érzet, érzés, képzet.

Vagyis inkább képzelet, mely lehet szabad. Nem ez az ideális, de lehetséges mindez mindenképp. Kinek a szélsősége, kinek az otthona és a képzete? Miről is beszél leginkább valaki, aki onnan jött, ahová mi tartunk? A dolog természeténél fogva az erő és az akarat mentén dől el. Az erőnek és az akaratnak viszont ugyanúgy van tulajdonsága, több főbb és egyéb mellékes jellemzője. Felfogjuk ezt? Miért is kéne ennek így lennie?! Miért kell az, hogy így legyen? Az ilyesfajta dilemmák döntenek arról, hogy ki marad állva, és ki az, aki nem megy tovább. Nem mehet tovább, mert vannak a valóságnak olyan szakaszai, ahonnan igazság nélkül nem lehet továbblépni. Nem lehetséges az, hogy beadjuk a mi kis sürgönyünket arról, hogy mondjuk meg szeretnénk gazdagodni, és onnantól kezdve már magunkkal kell csak, hogy foglalkozzunk.
Ez első pillantásra is legalább gyanús, de ha ez nem az elégséges a meghátrálásra, legyen ez egy ultimátum, ami szól arról, hogy ekképpen nem foroghat tovább a kerék, a megújulás kereke, mivel a végén pont az nem marad, ami az elején a legközpontibb és "netalántán" az elindító tényezője volt a folyamatnak. A folyamat célja a létezés. Ezt pedig nem lehet akarva erővel elérni, ha kiveszett mögüle a tartás. Az a tartás, ami a fényét adja a fémnek, a különbségét a tett jó vagy rossz voltának egyszerűbben. Az emberség szándéka lehet embertelen.
Kicsoda az, aki elhiszi magáról, hogy ért mindent, aki tudni véli, hogy a magával hurcolt tudása egymagában ér többet száz másik megtapasztalt valóságánál? Ki az, aki azt gondolja, hogy egy szikével lehet, sőt praktikus kenyeret szeletelni? Tény, hogy ehhez alkalmas eszköz. Én inkább mégis a konyhakéshez nyúlok, megtisztelve ezzel is az életem színtereinek sokszínű voltát, ahol is a konyha a főzésre, a műhely pedig a munkára, az alkotásra való. Nincsen egyéb értelem, amit ebből ki kellene hámozni. Az, ami sötét sarokban a nyugalmunk pillanatát egyedül létünkben a lelkünket bántja, az az egész életünket is ugyanúgy bántja. Ez legalább legyen így, és ez - sajnálatos módon ki kell mondani - egyáltalán nem szélsőséges. A realitás fontos. Az egész komplex úgy fontos ahogy van. Az elfogadás szól erről, és nem mellesleg, ki a franc akar az egész életében egyetlen egy ugyanolyan séma mellett működni. Egy ilyenből nem lesz tapasztalat, és ha csak nem célunk van a dologgal, máris kétkedésbe és hitetlenkedésbe kevertük a szebbre, a jóra való szebbik, okosabbik oldalunkat.
A leélt élet a jövőre nézve új utakat váj ki. A hatás és az ellenhatás olyan törvény, mely szerint bebizonyosodik, hogy az érzet és a képzet messze nem az arcunkra kiülő grimasz, hanem talán ennél több, mivel nem csak a falat kerüljük ki, hogy neki ne ütközzünk, hanem a kellemetlenséget is ugyanúgy elkerüljük, akkor is, ha éppen becsukjuk az ablakot.
Képesek vagyunk egynél több dologra fordítani figyelmet. Ha viszont nem, akkor az elfoglaltságunk éppenséggel tényleg a mezsgyéjének egyik sarokpontján végez perdületet.
A legrosszabb ember is lehet lendületes, a depressziós is lehet az. Ezt a maga komplexitásában kell és érdemes vizsgálni, mert ki is az, aki olyan helyről szeretne veszíteni, ahol mindig is jelen volt, és ki tudja, talán jól is tette, ezért pedig előfordulhat, hogy az egész vágyott élete és jövőképe úszik el és válik semmivé.
Nincs olyan egy se, aki ezt akarja.
Az élet vonalai keresztezik egymást, és ezzel egymáson átnyúló nem valós és valódi világokat alkotnak, ahol azonban olyannyira jól el lehet élnie egy kívülállónak, ha nem voltunk elég körültekintőek és óvatosak, hogy abból a kijutás nehezebb és súlyosabb következményekkel jár, mint a probléma, amekkora volt valaha is egymagában.
A lehetne és a lehetett volna manapság igencsak fájdalmas kifejezés, adott esetben fülszöveg. Ha szikrát adunk rá, máris megkísért, enélkül viszont a többi elharapódzik, a választás pedig nem az a realitás, amit szeretnénk, szerethetnénk valaha is. Utunk idáig pedig nagyon is kényszerű és elkerülhetetlen volt, viszont annak a végén sem kell kontrollálhatatlannak és többletkövetkezményekkel járónak lennie. Egyáltalán nem kell egyéb következmény, és máris másra gondolunk, de valljuk be, hogy semmit nem tettünk. A tett, hogy rendszerben élünk és tartjuk, hogy jobb dolgokra gondolunk, hogy olykor előkapjuk a szebbik énünket valahonnét, hogy mégis lefőzzük a kávét, hogy ellenvélemény helyett ellenállást gyakorlunk, a mi várunk. Ez még nem a mentsvár... Ahhoz lehet kapni később.
Az élet magától van annyira cinikus, és léteznek, ha megtiszteltük saját válaszai. Van saját képlete és képzete, ami alapján működik. Ebben a helyzetben tényleg már csak vészes helyzetekben kell a mentsvár, de annak sem kell pont a bennünket támadó arc, vagy arctalan képmásának lennie a szorult helyzetünkben.
Egy tengődő tulajdonsága, hogy élesen elválasztja a jót a rossztól, és ezt úgy, hogy a neki megfelelőtől a számára nem létezőt, a létezhetetlent és más egyéb szempontok alapján halmazokba rendezi, csoportosítja. Elvágva ezzel még a ténylegesen rászorult elől is a visszaút lehetőségét, bárminemű hasznától ebből magát is megfosztva.
A rendet nem lehet akarni, az erősebb és a gyengébb élő párhuzama pedig csak annak jó, aki valamiképp tengődik ezen. Megértés, vagyis értelem akkor is van, amikor az utolsó lélegzetvételünket vesszük. Az egyetlen kérdése, hogy milyen formában.
Az, hogy valami takarásban, rejtve, vagy nyíltan létezik, mutatja-e magát, vagy sem a végén nem kérdéses (nem lehet), mert lennie kell, tehát ugyanannyira sebezhető, mint az a bizonyos utolsó lélegzetvétel.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: