Mazsola és egy nagy sóhaj

Ahol pénz forog, ott nincs helye a megváltásnak. Miként felkészülünk az életre az iskolában, úgy sokkol majd a tény, hogy az iskolapadban eltöltött idő szemernyit sem ér a valósággal szemben.

Ahogy az idő múlik, úgy egyre nagyobb görgeteget gurítunk magunk előtt. Fricskázik az élet, mikor néha napján a múltunkba visszatekintünk, jóformán csak az elmaradozó dolgokban látunk lényeget.
Egy rakás olyasmi dolog egymáson, ami csak tőlünk maradhat büntetlenül.

Ha másképp nem megy és mást nem látunk be, hát akarattal személyesítjük meg magunkat. Ez azonban egy gyengéktől vérző világban kétélű fegyver. Könnyen vékony jégre futhatunk, amin ésszerűen nem volna érdemes táncolni.
Megtanultuk szeretni azt, hogy magunk ellen beszéljünk, ezt szemlátomást más sem csinálja másképp első blikkre, mégis az igazság olykor jobb, ha nem túl szembeötlő. Viszont még így is lehetünk azok akik, mert ezt az élet adná akkor is, ha a veszélyesebbik végén fogtuk meg a fegyvert.

Persze ugyan azt szeretnénk, hogy mások előtt a tények szerepeljenek, illetőleg azok, amiket mi is kívánnánk, hogy láthatóak legyenek. Nem mindig a jó zsebünkbe nyúlunk bele, és ez megesik azzal is, akinek normál esetben nincs semmi félnivalója.

Lehet, hogy rosszul közelítek bizonyos dolgokhoz, de nem ettől leszek a magam ellensége. Leginkább attól, ha elhiszem és a tényét elfogadom, hogy másképpen ez nem is volna lehetséges

- jöhet is az épp passzoló nagy csend hozzá.
Azonban nárcizmust sem lehet a végletekig menően, és egyáltalán művelni, ezért jobb, ha valahogy maradásra bírjuk az értékeinket és az ebből eredő érdekeink szerint cselekszünk, így a végén úgy is csak az marad meg legrosszabb esetben is, amivel az elején útnak indultunk.
Szóval a pénz. Nem kér és nem is ad könyörületet, akkor meg mégis honnan származik, hogy ötlött magára ilyen szervesen emberi formát. Persze, nélküle az életet elképzelni sem lehet, így a lehetősége adott, hogy azon a szerves helyen legyen, ahol, ezért vigyázni kell rá, bánni kell tudni vele, és mennyiségének teljes tudatában gondolni a jövőre. Akinek nincs, az ne gondoljon előbb erre, mindenekelőtt inkább oldja meg a saját helyzetét.
Összegezve ez nem egy futurisztikus elgondolás.
Az élet csakis jó (...) pofonokat oszt. Nincs az az elgondolás, hogy amitől a padlót is felnyaljuk, csak egy legyintés volt, és inkább jobb, ha ezt nem firtatjuk tovább és azon melegében álljuk útját, amíg még lehet. Ez egy tiszta, gyors, de mindenesetre eléggé talányos megoldás, ha közben örültek is akarunk maradni.

Szóval, már ha egyedinek lenni azt jelenti, hogy egyedül maradunk, akkor ez továbbra is így legyen, ebből is ki lehet indulni a között a két pólus között, ami nekünk ettől a világtól megadatott...
Eredményben viszont azért ennek fényében is tartsuk meg a kialakult rendet magunk körül, ne romboljuk feleslegesen a rólunk oly módon kialakult képet, mert lehet, hogy végtelen magányunk nem mások hibájából ered. Mit számít, hogy ez mennyire negatív? Különbséget téve lehet semennyire, pláne ha közben tudunk maradni és tudjuk tartani az egyéb világias érdekeinket még a személyiségünk kisebb-nagyobb léptékű eltorzulása nélkül. Röviden, ha emberek is akarunk maradni és nem csak a sikert hajszolnánk folyton. A jó kérdésre egy rossz válasz is válasz, persze arra érdemes odafigyelni, hogy milyen szinezetben is került terítékre a kérdés, nehogy darázsfészekbe nyúljunk, és hozzáteszem legyünk saját ellenségünk azzal, hogy örökös megmondóemberré lettünk. Művelni ezt is lehet persze, de ilyesmiből rövid úton felmutatható eredmény, érték mások számára nehezen fog létrejönni és tükröződni. Az eredeti célok szerint kétséges az is, hogy ilyesmiből valaha egyáltalán megmaradni képes, tartós eredmény fog születni már csak az előzmények nyomán, figyelembe véve a külvilág rohanó tempóját és a kíméletlenül anyagiassá formált trendjeit, így a "valamire való" minden téren sikeres többség számára a létfontosságú nagybani aranyszabályokat is.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: