Mert ki tudja, hogy mibe fogunk bele

Vélt, valós és tudott dolgok, na és a magatartásformák, melyek mennyiben is lehetnek veszélyesek, és jelenthetnek igazán baljós veszélyt a mi kis árnyékvilágunkra. Igen, ez egy eltorzult arccal feltett kérdés volt.

Öt perc múlva ki emlékszik rá? Majd azok körülöttünk, kiknek az egyedül fenntartott kifogása az lehet, hogy ugyan tegyen már fel valaki ilyen kérdéseket. Megveszekedett, ámde mégis olyan, mint egy magában a felelőssége teljes tudtában álló létforma. Nem gondol másképpen, és nem csak kötelességtudatból a sajátjára és önmagára, mint másokra. Úgy tűnik, mintha védekeznie kellene, pedig minden eszköze megvan hozzá, hogy a saját elképzelését érvényesítse és ábrázolhassa, ezáltal ezt az akaratot vigye keresztül.
Ez a képlet egy igazán egyszerű dolgot sejtet. Azt, hogy az élet akkor is többet ér mindennél, mikor azt hülyeségnek gondolnánk, és rázósnak érezzük ezt az elképzelést. A dolgok tehetetlensége, a dolgokra kivetett vám, az élettere, pedig egy piactér, ahol ugyanúgy élnie kell, mint valahol a csillagok között. Egy igazán nem túl merész képlet a boldogságról.
Mértéktartó és értékeit tekintve bír olyan és akkora alázatossággal, mellyel szemben az egyetlen helyes megnyilvánulási forma a párbeszéd. Ebből is olyan, melynek sem a minősége, sem a felfoghatósága nem képezheti egy megszegni készült ígéret súlyosságát. A tehetetlenség valahol azért tömeg, de a kettőt sehol nem vonnánk össze könnyű szívvel...
Ajándék, melyet a helyzet komikuma eszközöl, és az a paradoxon hív életre, mit magunk elé a helyzet teremtett. A gondolkodás nem csak szabadidős tevékenység. Kell elmélkedni és következtetéseket levonni. Néha ez nehéz, és ez az, ami hangos végső soron. Ez kelt félelmet, ez ébreszti fel az ösztönös és állatias viselkedését annak is, aki sohasem viselkedett volna önszántából így.
Nem gondolkodhatnak mások helyettünk, mert van egy bizonyos hierarchia, melyet az élet hoz létre a saját struktúrájából adódóan, ez pedig visszavezet a kezdőpontra, aminek mi ugyancsak nem örülünk egyfajta az önmagunkba elvetett felelősségteljesség csírájának az okán. Élettel életet csillapítani és kioltani egyáltalán nem előremutató, akkor sem, mikor a legnagyobb kényszerességet vagyunk kénytelenek elviselni. Az idő a legkegyetlenebb gyilkos, és az egyetlen lehetséges láncra vert rabja az effajta viselkedésnek.
Másodsorban meg az egyetlen elvakult személy az a kényszerét elviselő személy lehet. Ebből nem következik, hogy ő fel lenne jogosítva, hogy védekezésből támadjon, ugyanakkor ha megszállta az ördög, támadhat.
Ez tény. A tényekkel ha vitatkozni nem is, síkra szállni ugyancsak lehet, de akkor nem, ha ez a saját síkunk, tehát labdaként úgy pattantunk le a falról, hogy azt egy nem túl biztonságos emberkísérlet alanya elszenvedni kényszerül.
A szándék, melyet ha jól hajtottuk végre, fogunk meglátni utoljára. Az a bizonyos utolsó pillanat, és a szándékosság hiánya. Mert az miért kéne, mikor is az elején már megvolt. Ezt elég volt egyszer elkövetni.
De ettől még nem jár ki a tisztelet annak, ki a tekintélyt dolgok megszűntetésére alkalmazza. Az új születés helyett megszűnés. Az átgondoltság helyett végletekbe menő ostobaság.
Állítsuk is szembe mindjárt a két fél az életével tett bizonyosságát, és mindjárt kapunk két különböző tömeget a mérleg két nyelvére. A sorsát eldöntő, és a következő ciklust meghatározó pillanat. Ez az. Ez az a dolog, ami nem szól az életről, hanem ugyancsak tüzet olt, és közös halmazt hoz létre. Kiveszünk ebből, de minek is? Miért is kell?!

Van, hogy a közösség közösség. Mindkét értelmében. Az erő és a nyers feldolgozhatatlanul nagy és képlékeny akarat, valamint egy szenvtelen magára valamit is adó viselkedés. Na ezt hívhatjuk akár úgy is, hogy világtörténelem... Az ok, amiért egy ilyet létre kellett hozni, hogy tudománya lehessen, ne pedig a hatását kelljen elszenvedni a későbbi korok emberének. Mindenkor aktuális és tiszta energiát, valamint a kellő mennyiségű információt tartalmazza. Benne van, hogy a létezésnek mindenkor kiegyenlítettnek, máskor meg kiegyenlítettebbnek kell lennie. Az ember a saját kárán tanul, ez pedig az emberiesség. Egyszer az is biztosan kiderülhet, hogy mikor azt hittük, hogy elvesz, az akkor csupán is hozzátett a dolgokhoz.

Le kell győzni a félelmet, de úgy mintha egy tiszteletreméltó ellenfél volna. Máris megnyílott egy más világ kapuja. Ebben a kettőben, ami közös, az az összes síkra szálló és életre hívott dimenzió. Ez az a fajta közösség, amely senkitől nem vitatható el, egyszerűen azért is, mert nem fog sikerülni. A károkozásról annyit, hogy amennyiben azt magunkkal szemben tesszük, abból lehet is valami csírázás, viszont ha másokban okoznánk, annak ugyancsak mi fogjuk a kárát látni és tapasztalni. Fontos dolog a tapasztalat. Ennél viszont a nyugalom minél fontosabb.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: