Mi az, mit megtehetek magamért?

A kérdés, amit ha egy összegben ki lehetne fizetni, órási házakat, birtokokat, és akár még egy szigetet is tudnánk vásárolni belőle magunknak.

A hülyeségen túl a gőg sem ismer határokat. Ha valahogy bejutott a tudatunkba, onnantól kezdve számára szabad a pálya. Nem úgy kell
elképzelni a problémákat, hogy azok valahol cöveket vernek, kijelöltek egy területet maguknak az életünkben, és kész, mert mindig van egyel feljebb. A végén már a számát sem tudjuk.
Ha a bonyolultnak látszó problémákat lehet egyszerűnek nevezni, akkor az egyszerűeket bonyolultnak. De miért?!
Legfőképp mert az ember áll a központjában, nem pedig egy épp arra tévedt ebben a képletben élettelen matematikai halmaz.
A cél az út, az út pedig a cél maga, mint mondják, mondták már nagyon sokan bölcsen. Mit ajánl a belső mesterünk akkor?
Szedjük össze, hogy mindebből mi lehet a mienk. A problémák nagyon is létező dolgok, ezért érdemes a helyén kezelni. Konkrétan azt, hogy nem csak egy emberre hatnak, fejtik ki a hatásukat, hanem az összesre, jóllehet, egyik és másik emberre másképp, de a hatása ugyanaz lesz.

Ugyanaz, éppen ezért nem érdemes több szót erre fecsérelni. Nézzük inkább bölcsességünkben azt meg, hogy távolabbról, miként látszik a másokon, a közösségekben, ahol járunk, megfordulunk, valamint a hétköznapjaink színterein a dolog. A víz nem sajátította ki, hogy forrása lehetne, ezért ezt átültethetjük érzés szerint bárhova.
A végén marad egy szál, egy jól látszódó vonulat, ahonnan az ok és az okozat származtatható. Ha már megszabadítottuk magunkat a béklyótól, hogy ez egy ember, s annak konkrét gondolata, hagyhatjuk is figyelmen kívül minden más közben támadó igényét. Gyűrhetjük le ingyen, a saját "ügyvédünkként" hidegvérrel, mintegy a szemében a megszabadulásáért esedező szerencsétlen pillanat, botlás, gyengeség.
Őrült a tempó, amit az ember a munkával, a hétköznapokkal és a cseppet sem szinkron árnyalatokban lévő szabadidő erőltetett eltöltésével diktál.
Bárki, aki jó ideje tapasztalja ezt, az idő múlásával automatikusan teszi le a garast, amint lehet. Sem embert, sem istent nem lehet megrengetni következmények nélkül, nem szabad azt gondolni, hogy a hátrahagyott dolgok el is felejtődnek akképp, ahogy azt elhagytuk.
Lehet odázni másokra, olyan kicsi ez a bolygó és annyian vagyunk rajta. Lehet ezzel látszólag, és persze pénzel együtt jól összecsiszoltan teljességgel boldog életet élni. Mindenképpen különbségeket eredményez. A piramis legalján ugyanis mindig a legek állnak. A
legszerencsétlenebb, a legfiatalabb, a legtehetetlenebb, a legmimózább satöbbi. Kérdés, hogy minek is mutatjuk, és akkor már minek is érezzük saját magunkat.
Ha ingyen és bérmentve, kötöttségek nélküli a jóérzés, de legalább megvan a szikrája, ne feledjük később, hogy valaha jól boldogultunk, de azt sem, hogy a jelen a legfontosabb. A tükrében a múlt és a jövő ilyen megvilágításban maximum kontrasztot hozhat.
Van egy lejtő, és van állandóan az az öt perc. Mindig a rendelkezésünkre áll.
Használjuk ki, hogy szinkronba kerülünk vele, alkalmazzuk a fogásait, amit ajánl, mert ennél többet nem tehetünk. Ismétlés a tudás anyja, és ez esetben ez nem egy frázis, hanem egy magvas gondolat. A probléma, lehet komplexebb, és messzebbre mutat, mint gondolnánk. Túl a saját kis vágyakozásunkon, vágyainkon, keresztül a saját emberi mivoltunkon is talán. Összetettségében épp ezért talán érdemes felkutatni a csíráját, megtalálni belsőleg magunkban azt a magot, amit virágnyelven a termése eredményeképp hozott.
Felhoztam a vizet a forrásból, de még mindig nem látnám, honnan-hová is folyik az. Köszönjük szépen a Földnek, az életnek, hogy ezt megtehettük. De legyünk néha azok már, akik az elején is lettünk volna. Ezért dolgoztunk, ezért fizettünk, a jóságért, amazért meg nyögtünk rendesen. Kiléptünk ebből, és már miénk a világ.
Mintha felsőbb szintre is léptünk volna ezzel. Két külön világ, ami, ha lehet, önszántából sosem találkozik, viszont tegyük meg azt a szívességet magunknak, hogy ezt nem feltétlen hisszük el, nem hagyjuk ott a szegényeinket, az árváinkat a botladozásainkból keletkező, hosszabb távon, humánpolitikai szempontból igenis létejogosult problémáinkat a parlagon.
Az átfogó kép szerint legyünk minél kisebbek, vagy ha nem megy elsőre, közelítsünk a rossz képzettársítások helyett inkább hozzá.
Merjünk azok lenni, akik, persze, hogy meg van erre a lehetőség, hisz az élet nem csak egy, vagy két színű, hanem igenis tobzódik az energiától, a választási lehetőségektől.
Van egy görcs a kezemben, és attól már szenvedek, vagy egy görcs van a kezemben ezért szenvedjek. A kettő közt ott van az árnyalat, amiről szó van, de nem biztos hogy ezzel a durva lerohanással, elrontással így is érezhető lett, lenne.
Tehát tettünk egy kört, amiről azt sem tudjuk, hogy egyáltalán az volt. Árthattunk is magunknak ezzel, lehet, jobb lett volna csendben maradni, viszont az előbb már írtam, mielőtt hasonlatból hasonulás lesz, hogy ember és istene két külön világ, ettől viszont még nem tényszerű, hogy külön bolygón is élnének, néha bármennyire is jó volna.
A meggörbült hátú ember ingyen osztja javaslatait, ha kíváncsiak rá, és persze ha minden klappol, maga az ok, amiért meggörbült az a hát, sem fog rejtőzködni többé.

Jó látni, hogy a dolgok megvalósulnak néha ekképp. Kapcsold le a villanyt, oltsd el a lámpát, fújd el a gyertyát, csukd be az ajtót magad után, és menj ki a szabadba, azonnal. Tiéd lehet ez a nap.
Fogd meg, és vidd el magaddal az érzést. Ezt az érzést, amit a kívánalom szerint csakis felfelé ívelő pálya neked okozni képes. Tudtad vagy sem, látod, vagy nem látod, ez van akkor is, illetve, ha ez egy vagyontárgy, ingatlan volna, - élve a képzettársítás jogával - azt mondom, hogy akkor is van.
Különös ez a kapcsolat, lehet érzékelteti, hogy gondolkodjunk egy kicsit rajta, ne rontsunk a közepébe bele azon melegében.
A szerencsém és a bánatom is egyben, hogy jut időm erre. Azt jelenti, hogy én is a részese, közvetítő közege vagyok. Az előbb csak a tiéd volt, de már az enyém is lett, mégpedig ugyanúgy.
Az ember nem fordulhat szembe saját magával, még akkor sem, de éppen akkor nem, ha vétlen. A nap tehát az enyém és a tied, mondhatni, hogy ez a mi napunk. Viszont számoljuk csak akkor, ha egy ilyen napnak a száma nem véges valahol, hanem végtelen lenne.
Jön az éjszaka, és talán ezért is nem szeretné senki sötétedés után ezt az érzést birtokolni. Annak nem volna értelme, mármint abban a vetületben, hogy csak úgy megkaptuk, mindenféle további teendő, jóhiszemű kötelezettség, maga az elköteleződés ténye nélkül.
A Csodaország mese tényleg létező hely, ahogyan dolgokat néha látjuk, amiképp gondoljuk azokat. Érdemes dolgokért lehet csak tiszta szívvel nézőpontot váltani. Abban a percben ez így volt, ezért fogjuk most másként látni, lehet csak szemlélni a dolgok további folyását.
Hosszadalmasabban, és egyre mélyebben, míg el nem alszunk ezen. Nem mondom, hogy jó éjszakát, mégis erőt és kitartást kívánnék hozzá legszívesebben, azért ha kell, mondom azt is, hogy jó éjszakát mégiscsak. Megint csak egy olyan fejlemény, ami ha előrelátó lenne az is, aki ilyet még nem látott, rögtön éreztetné azt a bizonyos jótékony hatást, amit ki tud fejteni. Ez nem így van, mert hosszabb, nehezebb és átláthatatlanabb a saját életünk annál, hogy a mi kis helyi, lokális problémáinkba ne keveredjünk bele, ne cipeljük a saját közösségeink, színtereink terhét, viszont, hogy vétlenek azért ne maradjunk már azért csak mégse,
megtehetjük azt, hogy a nagy igyekezetünknek elébe állva tájékozódunk a civilizált világot, és a szegény sorsot illetően, nehogy a frász törjön ki végén, csak úgy, értelmetlenül, még további eredmények, a lehetőség csírájának gondolata nélkül, valamint azzal a ténnyel, hogy kezdhetjük az egészet újra a semmivel a kezünkben másképp, máshol, bárhogyan. Mindegy is, csak ne fájjon.

Mi az, hogy lelki fájdalom?! Sajgás? Tompaság? Valós, a fizikaihoz legalább hasonlatosan illő elviselhetetlen, leküzdhetetlen, szúró, vágó, tépő, a csontba, a bőr alá valahogy mégis csak úgy bejutó érzet? Nem kell orvosnak lenni, hogy belássuk, ennek érzete számunkra, mint ember, azt jelenti, hogy véges. Semmi többet, mert menekülünk tőle, s látatlanban is akarjuk azt, hogy vége szakadjék, de nem feltétlenül vetítjük ki ezt azon mód a saját életünkre abban a percben, akkor. Sőt, talán később sem tesszük ezt. Mindegy, mert a jólét, a polarizáltság, de a
szegénység is közös céljának tekinti a túlélést, amit akkor más nem lévén elfogadtattunk a közegünkkel, és egyúttal a nagyvilággal, ami körülvesz bennünket és minket.

Béklyó: nyügféle készülék, melyeket a szabadban legelő két lónak belső egyik-egyik lábára tesznek, részint hogy messze el ne bolyonghassanak, részint biztosításul a lókötők ellen. Igy nevezik a rabok lábaira vert vasat is, de ez szokottabban: békó. Azonban mindkét elnevezés egyeredetü és jelentésüket gyakran fölcserélik. Régies magyar kifejezés.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: