Ottjártamkor én ezt mintha láttam volna

Mi történik, akkor, ha a dolgok annyira megfoghatatlanná válnak, hogy nem segítenek az érvek, nincs helye az indoklásnak, értelmetlen bármiféle magyarázat, és a jó szó sem használ egy kicsit sem.

Egy igazán egyszerű képpel élve, vadászatra indulunk. Mint a vad, aki csakis a saját törvényeiben hisz, és azokat fogadja el válaszképpen. Attól, hogy ez így van, a vad nem hülye, sem nem magányos. Az élet furcsa játékot játszik, szereti mindenkivel jól láthatóan felvenni a kapcsolatot, és ezért büntet, torol és ad is olykor.
A legszövevényesebben megírt lebilincselő könyv sokadik oldalán is nagyon nehezen bukkan fel az ok, a szerző igazsága és motivációja, ami mögé oly sok fordulat után sikerült elrejtőznie, és sokakban a történet még akkor is hagy kételyt, miután végigfutottak rajta. Akarattal, vagy sem, szándékkal, szándék nélkül megtévedve, az mindegy. A szerző maga az élet a maga puritán egyszerűségével, a nevelő szándékával, a kérlelhetetlen pszichológiájával együtt.

Majmok vagyunk a fák ágán, akik lopva eszik a gyümölcsöt.
   Feltűnést és nyugtalanságot keltve viselkedünk, hisz oda kell figyelnünk arra, nem jár arra épp valamelyik csúcsragadozó, akinek felugrani a fára nem jelentene gondot. Nem lehet ez a nap az, amikor elér bennünket a végzet.
Nem ez az a nap, nem ez az a pillanat, de mégis nyugtalanabbak vagyunk ahhoz képest, hogy mi csak a gyümölcsöt rágjuk éppen.
Letettem a földre a fegyverem, jól fogadtam az ígéretet, miszerint nem kell most félnem. A napnak ebben a percében, a földnek ezen pontján végre nem csak fejben, elképzelések szerint élhetek, kiélhetem a vágyaim és élhetek a lehetőségeimmel. Lehetek kreatív, alkotó és szenvtelenül lusta, hisz ez a kis világ, ahol élek valahol az enyém lett, ha csak részben is.

Lépjünk is tovább. Felismerjük már, hogy porszemek akik vagyunk a világ szemében itt és most, ugyanazt a veszélyt éljük meg és érezzük, amit a legnagyobb, legveszélyesebb és legrejtőzködőbb vad is érez.
Nem csak a "földanyának" van természete, hozzá idomulván nekünk is kell, hogy legyen, különben egy kukkot sem értenénk belőle. Félhetnénk ennek a következményeitől egész nap, azoknak a rosszul megválaszolt kérdéseknek a következményeitől, amik keletkezésükben elhitették velünk azt az eleve lehetetlen feltételezést, hogy a csúcsragadozó mi magunk vagyunk.
Azért nem árt néha gondolkodni sem. A környezet, ami befogadott bennünket, a segítségünkre is siet az ígérete szerint is, de legalábbis alternatívát adna, kínálna, mivel a részeivé lettünk.

Annak árán, hogy szinte szabadon kereskedhet velünk, kaptunk egy ki tudja hányadik szempárt, vagy egyszerűen csak egy nézőpontot, amiben az érdekünk közös. Azzá vált.

Annak fényében, hogy nem akarjuk semmiképp kívülállóként szemlélni a saját fáradozásaink eredményét, vagy csak egy méltatlan pillanatban leszakítani a nekünk járó részt, megkapni a
járandóságunkat, az élet fintora, hogy sorrendet állítunk fel a fontos és kevésbé fontos dolgaink között. Szükség, eredet és jutalom, avagy a tőke és a befektetés. A sors fintora megint csak, hogy erről szól az élet, és az összes ígérete, amit időközben megkötünk majd az utazásunk során.
A saját belső megítélésünk és az ebből fakadó erőnk mértéke határozza meg, hogy kik is vagyunk valójában, kivé is lettünk abban az adott pillanatban.
A kérdés, hogy bármiféle mások által előre megfogalmazott formula nélkül, el tudjuk-e fogadni, ahogy a gyengével szemben mindenkoron viselkedünk, kitöltöttük-e a bosszúnkat akarva akaratlanul rajta bárhogyan is, akkor, amikor épp erre nem volt szükségünk.

A hatalom olyasfajta felelősséggel jár, amit - már csak a saját érdekünkben is - érdemes jól alátámasztani, és a lehető legjobban megindokolni, a legjobb érvekkel, a legkézenfekvőbb különbséggel élve, és ahogyan azt az élet adja, a legpuritánabb módon.

Az álmom az éberség, az egyetlen lehetséges jövőkép pedig a biztonság, amit helyesen a pohár feneke is nyújthat.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: