Stresszmentes életet, ugyan már

Ismerős mindenkinek a hozzáállás, mikor mást sem hall, csak azt sulykolják belé, hogy mit miért csináljon, mit miért ne csináljon, és azt is megkapja, hogy mindezt hogyan tegye meg.

Tehetünk mást, akár egy egész napon át? Alapvető gondolat, hogy nem lesz szabad az, akinek mindenféle problémája van, nem rugaszkodhat el a valóságtól az, aki lépten-nyomon akadályokba ütközik.
Mit mond ekkor a többi ember? Hát, hogy az ördög bújt beléje. Őszinte és egyszerű válasz a nyilvánvalóra, amit sem elkendőzni, sem megfejteni nem kell, valahol pedig azért az egymás és a saját irányunkba mutatott felelősség különbözőségéből, eltérő mivoltából kiindulva álszentség volna azt mondani, hogy ezzel segítséget nyújthatunk megoldani a másik problémáját. Olyan dolgokról van szó, amik belülről kiindulva meglátszanak azon is aki nem akarja és azon is, aki nem szeretné láttatni a gondjait.
   Ez mindenkinek a belső harca, a kínai köznyelv például csíként aposztrofálja. Ehhez mindenen túlmenően nem szabad hozzányúlni, érzékletesen szólva "ez nem ildomos". Természetesen ez is lehet egy cél, de akkor döntsük el előtte, hogy mindezt kérdezzük vagy mondjuk, és tegyük is azt, hogy legalább ehhez ragaszkodjunk. Egyedüli, magányos harc ez, amibe jobb nem beleártani magunkat, de álszent módon sem lehet hozzáállni, elkendőzni még a létezését is, bármennyire is mutatja a szenvedést az a bizonyos szempár. A hagyományos értelemben vett szenvedés alapjában véve jó, mert előrébb visz, stresszt okoz, amitől a nyugati pszichológia kimondva és kimondatlanul talán nem is olyan légből kapott módon, keleti mintára a jobb előrelépési esélyt várja.
A valós probléma, ami lehetetlen helyzetet teremt, az az az állóháború, amire sem az első, sem a második világháborúban nem számított senki, de valahogyan mégis szinte rögtön "kialakult". Alábecsüljük, lebecsüljük, becsméreljük egymást, hogy az a minimális közös mag, kemény mag meglegyen, de ha nem a várt eredményt kapjuk, hozzá sem szólunk egymáshoz addig, amíg "kedvünkre nem tetsző, a saját szájízünk szerinti" nem lesz a történet. Egy dolog könnyű szerrel megjósolható, éspedig hogy addigra már késő lesz, NINCS MIT TENNI.

Lehetetlen helyzet, ha nyilvánvalóan látszik, hogy a probléma jóval túlnő a józan emberi együttlét normáin, szabályain. Kilóg a lóláb, és ezen változtatni kell, így vagy úgy, mert álszentség senkinek sem profitkérdés. Bizalmi viszonyt a másik ember elnézésére, folytonos megmérésére, mérettetésére csakis az azzal való távolság megtartására törekedvén ide vagy oda nem lehet építeni.

Attól még amúgy sem lehet félni, hogy ha másként esik, lehet nekünk esik meg a bajunk...
   Az élet öröm és boldogság, nem pedig a hiányosságok folytonos froclizása. Ez egy ördögi kör, amibe mindenki csak belebukhat, és bele is bukik teljességével, önvalójával együtt az, aki őszinte volt, - hiába minden merészség - épp amikor nem kellett volna. Természetesen, aki ezért sem képes változtatni a helyzetén, annak talán jobb is így, mert meglehet az időpont és a helyszín nem volt a legmegfelelőbb választás, és szerencsés esetben úgy változtathatunk majd, hogy nem történt semmi kirívó, sem nem lett az okozott kár a még megengedhetőnél nagyobb mértékű. Biztos és bizonyos van arra egy közmondás, hogy miért is van ez így.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: