Szemelvények a hétköznapokból

Néhány mondat, kijelentés, amivel még a jó humorérzékkel rendelkezőket is azonnal ki lehet kergetni a világból, mindegy, hogy hol, milyen helyzetben van az illető.

Mind alaptézis, tehát a lényeg inkább a mondatkezdésekben, a hanglejtésben, és persze a sajátos alaphelyzetben van.

  1. Nem tetszik a ruhád.

  2. Megint úgy nézel ki, mint aki azt sem tudja, hol van.

  3. Látod, mondtam neked, hogy ha nem változtatsz a hozzáállásodon, ráfaragsz még egyszer.

  4. Megígérted, hogy megcsinálod, mégsem fejezted be, amit kértem.

  5. Jöhet a klasszikus: Amíg az én házamban laksz, azt eszed, amit én főzök.

  6. Ez nem a te dolgod, csináld inkább azt, amire előzőleg megkértelek.

Ez mind mind a jó értelemben vett alá és fölé rendelt viszonyát tükrözi. Akkor mégis miért esik rosszul, ha a boltban, az utcán, a munkahelyen vagy otthon halljuk ezeket, holott, lehet épp nem is a világot akartuk felforgatni, megmenteni? Mindegy, hogy kitől halljuk ezeket, a családtagunktól, a barátunktól, netán a barátnőnktől, vagy a munkatárstól, vagy épp a főnökünktől. Ez, amennyiben valóban van foganatja, azokat a hiányosságokat irányozza elő, amikkel mi magunk is tisztában lehetünk, mégis elveszik előlünk azt a magasztos lehetőséget, hogy a saját ritmusunkban foglalkozhassunk az élet igazán fontos kérdéseivel.
   A közös, hogy mindegyikre az azonnali válasz, csakis az lehet, hogy nem tudom, lehet, talán, esetleg volna...

Rosszul esik, mert nem kaptuk meg a kellő figyelmet, mert nem tudjuk érvényre juttatni a saját elképzelésünket, akaratunkat, de még csak hozzá sem állhatunk annak. Olvasni a sorok között? Ki akarja ezt igazán akkor, ha épp egyáltalán nem fontos dolgokról, sőt meglehetős apróságokról van szó, amik viszont eltérítenek a valós szándékainktól, feledtetik az igazi céljainkat, elveszik az élet savát-borsát? Jöhet a megszokott te és én, ő és ők kezdetű párhuzam és a vérmeskedés, aminek a vége egyfajta megegyezés lesz, de az biztos megszeretni nem ezért fogjuk a másikat, ettől nem fog megoldódni semmi. A problémákat és a súrlódásokat nem szabad eltusolni, mégsem kell a bolhából elefántot csinálni, csakis ha nyomós érvünk van rá. Nem kifizetődő, mert a kétértelműség, a kettősség könnyen rosszmájúságnak tűnhet még olyan kristálytiszta helyzetekben is, ahol az ellenkezés értelmetlen.
   Szólni persze kell, ha túlzásba vittük a dolgunkat, ha rájátszunk, vagy ha jól láthatóan figyelmetlenek vagyunk.

A megoldás pofon egyszerű, hagyjuk érvényesülni a másikat, hagyjuk élni, teljesen befejezni a dolgát, kialakítani a saját ritmusát. Értelemszerű, hogy nem szóljuk le a másikat sem durván, sem kicsit, nem ettől fog majd jól odafigyelni, mert az együttélés szabálya közösségben, egy térben ez. Nem tesz jót, ha minden délelőtt-délután azonos időben valakinek az élete romokban hever, majd a rákövetkező időszakban darabjaiból építgeti újjá az egészet, újra definiálja a dolgát és akár saját magát, hogy aztán "mindennek" másnapján ismét legyen miből gazdálkodnia.

Úgy szól a fáma, hogy lemásztunk a fáról... Nem tehetünk meg bizonyos dolgokat szükség szerint következmények nélkül. A társadalom részben ez, azaz, hogy a normák mellé, melyeket értelemszerűen be kell tartanunk jogokat is kaptunk. Ezek a jogok viszont nem azt jelentik, hogy csakis a saját álláspontunkból kiindulva kell a másik tudtára adni a véleményünket, lefitymálni azért, hogy értésére tudjuk adni, mit is mondanánk valójában. Ezzel együtt istenként sem kellene tisztelni senkit, persze ha az épp elvárja, akkor meg is érdemli az ilyesfajta hozzáállást, viselkedést, de ebből sem jószomszédi viszony, vagy egy bármilyen tartalmasabb, rövidebb-hosszabb távú kapcsolat sem fog kialakulni, sőt nagyon is méltatlan (méltánytalan) helyzeteket okozhatunk, teremthetünk, ha a félelmeinket kivetítjük a másikra, s nem törekszünk a nekünk is megfelelő megoldásra, ha egyáltalán maradt még valami szalonképesen előirányozható dolog, nem alakult ki röhej, s nincs már épp túl késő az újrakezdéshez.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: