Tényleg, ne aludjunk el!

A szokványos péntek este szar. Szar mert mindjárt hétfő. Nincs baj a napokkal, mindegyik más. De na hiszen. Nem ezt ígérték.

Arról volt szó, hogy jobb lesz. Olyan más, ami elüt a többi naptól, borivás és sajtzabálás. Mindez természetesen egyedül. Ennek nem mostanában lesz vége, apropó, a kérdés. Felteszem megint. Mire jó az internet?
Hülyévé érni mellette, s közben felnőni? Merthogy tudunk minden olyan információt, amit nélküle ilyen gyorsan nem tudnánk meg.
Elég lesz-e az üdvösséghez mellette, hogy féltünk? Félni marha jó dolog, mert egyrészt pallérozza az elmét, pellengérre állítja az el-eltunyuló, hagyományosba roskadó, vágyódó lelkületnek.
Egy nemes penész, pont az elég, ami most nekünk van. A mérőszáma nem lemaradt, nincsen. Nem oly mód, mintha nem lehetne, sőt, én vágyódom reá, viszont senki nem tartja szükségesnek a meglétét. Bizonyos dolgokat, mintha már elmondott volna valaki, dolgok, amik elhangozhattak máskor, másképp. Viszont nyugodjon bele a villanás a tavaszba, ha azt gondoljuk, hogy az elégséges a penetrát sem nyaldosó folyónak, ha a hordót meglöktük, és az beleborult. Nem, nem szépen kérem, ez a maradék, amit oly mód vontak ki az egyenletből, hogy az még elég. Elég lesz valamire. Bontson rügyet ez a tavasz, és felejtsük el ezt a rossz hasonlatot.

Bizonyos dolgoknak ideje van. Az egyedül lét is ilyen. Meg kell, hogy legyen a maga nemében pontosan ott, ahová azt hintettük. Mint a sót mondjuk, szóval, ha valaki rákérdez, az előtt ezennel le is buktunk. Aki a leggyorsabb, az volt a legügyesebb. A legügyesebb meg, mint tudni lehet, sokat beszél, de keveset ad belőle a tudtunkra. Az érzés maga olyan, mintha taknyon vertek volna bennünket, és mi azt nagyon is vártuk, de közbe meg a szél lehel, mint a veszedelem, szóval tunyuljon el közben a magmába rajzoló hiedelem.

Ja, megtanultuk, hogy az összetett szóképek nem sokkolóak, hanem értékvesztőbb tulajdonsággal rendelkeznek inkább, szóval... Ez a taknyon verés viszont mégis olyan drámai és időtálló. Ki a franc, aki álmosságában az ilyenre meg odafigyel? Az ilyen az nem normális, az effajta ember az egyen málnát. Szedret. Körtét, mint a süsü!
Rendkívül izgató a téma, mint a mellékelt ábra mutatja. Közösen harcolni valami egymás előtt is ismeretlen célért, óvakodva a szavakkal, hihetetlen izgalmas. Magunk előtt? Vele ne törődjünk most...
Szóképek. Ez a sok hülye cím, zavaros megfogalmazás csak ennyi. Biodiverzitás.

"A biodiverzitás, magyarul biológiai sokféleség az élőlények minden öröklött változatosságát jelenti, az ökoszisztémák közti különbségektől az őket alkotó fajokon át az egyes fajokon belüli genetikai variációkészletig (genetikai sokféleség)."
Wikipedia

És ez akkor már filozófia. Szűkös az a zakó, szóval, ha tudjuk, mégis mi az, úgy tűrjük. Felfogni a dolgokat, nem jelenti, hogy értjük a lényegét, merthogy megint ez ellenkezőleg van így. Ráhangolódunk épp. Befogadjuk, mint a föld az elpusztult állatot, növényt, embert (s közötte van a koporsója).
Nyitott kapukat döngetsz. Hannibál előtt nyitott valaki ajtót? Na nem ez az, ami izgi, hanem a közötte lévő két kilométer, szóval... Ja, egy öngyújtóval lelket keresni a vesztőben maga az optimizmus. A sok milyenre való tudás, halmozott következésképpeni emberségből fakadó "miért" még jó lesz valamire.

A lényeg, ami a lényeges, hogy a szó, hogy rejtély, maga a rejtély, szóval, ha rejtélyesnek látszanak dolgok, akkor azok valóban azok. Ez egyszerű konyhakész paraszti gondolkodás, majdani öblögetéskényszeredettség a foghúzás után.
Nem tanította senki a körmondatokat, azt az élet, és nem jókedvéből nyelette le azzal, kinek étvágya volt hozzá, szóval a legközönyösebb szónak is van értelme, eszmei értéke, mögöttes szándéka. A legkisebb csalódás a legjobb, mert az apróbb dolgok érthetőbbek, mint azok, amik hatalmasodó ciklonná fejlődve szaggatják ki tövestül a fákat. A kis csalódást az ember elcsócsálja, könnyen emészti és illeszti tanulságát be a koherens szövegkörnyezetbe. Azt, amelyik kicsi.
Lehet ezt még fokozni? A kiábrándultsággal talán.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: