Tobzódás az elvárások súlya alatt

Ki az, aki megmondhatja, hogy mit tehetünk meg és mit nem, és hogy mikor tehetjük azt. Kaptunk egy szerszámot, de nyelet azt nem adtak hozzá.

Hát persze, örüljünk annak, amink van, de nem erről van szó. Arról inkább, hogy az elvárás kötöttség, a kötöttség pedig teher, a tehernek lényegében súlya van. Annyi történt csupán, hogy egy jókora tehert kaptunk a nyakunkba mindenféle előszó és használati utasítás nélkül.
Nézhetünk bambán, de ez nem ilyen egyszerű. Innen fel kell állni. Úgy kell felállni, hogy az megfeleljen alkalmasint mindenkinek, mert mint jogi személy, félretéve minden állhatatosságunkat, hátrahagyva mindenestül az egész addigi percig lévő életünket szedtük be a nem is létező sarcot emberektől, akiknek közük sincs az egészhez, viszont hozzánk van közük.
Talán nem éri meg elbizakodottnak lenni, talán nem érdemes alá és fölé becsülni bizonyos dolgokat, melyek innen így, megint máshonnan pedig megint másként látszanak. Lehetsz bárki, de nem mondhatod rá csak úgy, következmény nélkül számodra "ismeretlen" dolgokra, hogy így vagy úgy márpedig az nem jó. Téboly, elvakultság, és megfelelésképp bármelyik a szánkra kerülő hangutánzó szó. Bizarr helyzeteket, dolgokat, egyszerűen az élet hozza, hogy bizarrul érdemes szemlélni, nem azért mert az ilyesmi egyetemleges. De van, hogy már ez is az esszencia eltűnését eredményezi, szóval a recept adott, ha látni, élni, érezni akarod az életet a felelősség teljes tudatában, be kell vállalni, hogy úgy kerülnek ismeretlen dolgok mögénk a jó szándék egyetlen jelét se mutatva, hogy azt észre se vesszük a nagy elfoglaltságban.
Azzal kell elkezdeni, hogy elég idő van rá. Dolgok, amikre nincs időnk, nem is fontosak számunkra.
Miért is van ez? Mert azok megvannak a maguk kis sajátos miliőjükben. Ezért ennyi. Kész. Borzalom, de nem mindegy, hogy hogyan ér minket a hajnal és jön el az est. Megérte, nem érte meg, akkor dől el.
Legyünk tudatában, hogy nem egyszerűen kiskapukat hagytunk magunk mögött, hanem Aliz csodaországába csöppenhetünk előszó nélkül, a visszafordulás, utólagos korrekció, és a megbánás bármiféle lehetősége nélkül.
A kulcs, a kulcsszó az, hogy nem fordulhatsz vissza. Nem nézhetsz hátrafelé, ez egyébként minek is, hisz dolgunk van.
Adott eset, hogy van egyfajta hozzáállásunk a bizalmukba férkőződő dolgokhoz és van egy megint másik, mondjuk ki világlátásunk úgymond az ismeretlen felé.
Beszélünk és mondhatunk ki olyan szavakat, melyek számunkra otthonos, sőt ismerős környezetből származnak, viszont megjelenhetnek abszurd mód életidegen formában is. Az élet igenlése nem az élet visszavonhatatlan eljötte, de nem helyezhető át nekünk természetes közegbe, mert bár az igenlés, de nem az életé.
Ez egyfajta megnyilvánulás, innen a dolog jószerével letapogatható, körbejárható, megfogható és egyben a dolgok végeztével szándékunk ellenére, kedvére elengedhető. Alulról, felülről, hátulról, előröl, a világ összes égtájáról megvizsgálható. Az idő és a tér nem akadály, nem korlát.
Végül és akkor most beszéljünk az idősíkokról, a dolgok szépségéről, a hátramaradó időről és a boldogság kulcsáról, illetve arról, hogy miért fontos a helyes nyelvtan a kommunikáció során.